Titokzatos szerelmes levelek a középkorból

A középkor egyik nevezetes tragikus végű szerelme a filozófus Abélard és fiatal tanítványa, Héloise között szövődött. Az egymástól elszakított szerelmesek szerzetesi fogadalmat tettek, ám a kolostor falai mögött sem felejtették el egymást és levelezni kezdtek. Ezek az írások fennmaradtak Abélard önéletrajzi írásában, a Szerencsétlenségeim történetében, egyes történészek azonban megkérdőjelezték a dokumentumok hitelességét. Vajon tényleg ők írták egymásnak a gyengéd sorokat? Írásunkban a szerelmesek történetén keresztül a levelezés körül kialakult tudománytörténeti vitát követjük végig.

A szerelmespárt ábrázoló festményt Edmund Blair Leighton készítette

Pierre Abélard, akit tanítványai csak doctor scholasticus-nak neveztek, a XI-XII. század egyik leghíresebb filozófusa, teológusa és tanítómestere volt. Nyughatatlan, állhatatos és kíváncsi természete már fiatal korában a tudományos és vallásos tanok irányába vezette. Így történhetett, hogy párizsi tanítói munkája során beleszeretett az akkor még csak serdülő Héloise-ba. A nemesi család sarjaként született lány - bár a feljegyzések szerint feltűnően szép volt - intelligenciájával és műveltségével hódította meg a harmincas éveiben járó Abélard szívét.

 Volt Párizsban egy fiatal teremtés (ó, Philintus!), akit a természet oly pazar módon formált meg, hogy az emberiségnek már egy kész kompozíciót mutathasson: a kedves Héloise, Fulbert kanonok neves unokahúga. Esze és szépsége felkavarta volna a legunalmasabb és legérzéketlenebb szívet is, és képzettsége is ugyanilyen csodálatraméltó. Héloise a kultúra és a művészetek szerelmese volt. Képzelheted, ez mennyire hozzájárult, hogy rabul ejtsen; megláttam, megszerettem, és úgy döntöttem, hogy elnyerem a szerelmét. 

I. levél, Abélard Philintus-nak

Abélard elérte a lány nagybátyjánál, Fulbert kanonoknál, hogy Héloise tanítója legyen. A pusztán mester-tanítvány viszony azonban nem tartott sokáig, mert Abélard és Héloise egymásba szerettek. Innentől a történet kalandos és tragikus fordulatokban bővelkedik: Héloise teherbe esett, ezért Abélard - félve Fulbert bosszújától - távolabbi vidékre küldte a lányt. Később nagy titokban megesküdtek, de hiába, már nem tudták helyreállítani a becsületüket. Héloise végül a filozófus unszolására az argentuil-i kolostorba ment, miközben Fulbert rettentő kegyetlenséget vitt véghez; megfosztotta Abélardot a férfiasságától. 

A legszégyenletesebb büntetést szenvedtem el, amit egy bosszúálló ellenség csak ki tud eszelni; magyarán, anélkül, hogy elveszítettem volna az életemet, elvesztettem a férfiasságomat. … Bevallom neked, inkább a szégyen, mint az őszinte bűnbánat vett rá, hogy elrejtőzzem az emberek szeme elől, de Héloise-tól képtelen voltam elválni.

 I. levél, Abélard Philintus-nak

Szerelem a kolostor falai mögött

Felépülve sérüléseiből, Abélard 1119-ben Benedek-rendi szerzetes lett a Saint-Denis-apátságban. Ebből az időszakból származik önéletrajzi műve, a Szerencsétlenségeim története (Historica Calamitatum, 1132), amelyben leírja tanulói és magiszteri pályafutását, szerelmét Héloise-zal, kegyetlen büntetését és remeteszerű visszavonulását a kolostorba. 

A szerelmesek életéről egy nyolc levélből álló kötet is ránk maradt, amelyet 1132-34-re datálnak a kutatók. Az eredeti dokumentumok azonban elvesztek, így csupán összegyűjtve és könyvként kiadva maradtak fent.

A levelek keletkezésének idején Héloise már a Paraclet-rend élén állt, míg Abélard a szerzetesi pályán maradt, így kolostoraik mélyén írták meg leveleiket. Az első irományt Abélard írja egy barátjának, amelyben vigaszt nyújtva a másik szerelmi bánatára saját, szörnyű sorsát meséli el.

„Bármennyire is nem mindennapi, amit érzek, csak mindennapi szavakkal tudom kifejezni: szeretem, imádnivaló Héloise! Eddig azt hittem, a filozófia szenvedélyeink uraivá tett bennünket, és hogy menedéket jelent az olyan viharokban, amelyekben a gyenge halandók hánykolódnak, majd hajótörést szenvednek; de Maga megsemmisítette a biztonságomat, és megtörte a filozófiából fakadó bátorságomat.” (I. levél, Abélard Philintus-nak, amelyben elmeséli a szerelmi vallomást)

Héloise tévedésből olvassa el a nem neki címzett levelet, így a levelezést rendhagyó módon Héloise kezdi. A nő szemére veti férjének, hogy az nem ír neki, holott előtte gyengéd volt hozzá és követeli, hogy látogassa meg őt a kolostorban.

„Írhatunk egymásnak; ilyen ártatlan örömöt nem tagadhatnak meg tőlünk. Ne veszítsük el közömbösségből az egyetlen boldogságot, amely megmaradt nekünk, az egyetlent, amelyet gonosz ellenségeink sem ragadhatnak el tőlünk soha. Olvasni fogom, hogy Ön a férjem és én is az Ön feleségeként írom majd alá a levelem.” (II. levél, Héloise Abélard-nak)

A válasz azonban hideg és távolságtartó maradt. Abélard lemondásra kéri az apátnőt, emlékeztetve magukat a szerzetesi hivatás kötelezettségeire, amelyet akarva-akaratlanul el kell viselniük.

Héloise sóhaja: Lelkesítsen tanácsaival!

Héloise a levél olvasása után megtörik, írásában régi szerelmükre hivatkozik és saját szerencsétlenségére: „Látom, szívében már elhagyott engem, és nagyobb előrelépést tett az áhítat ösvényén, mint amit én valaha is kívánhatok. Ó, jaj! Túl gyenge vagyok, hogy követhessem; ereszkedjék le hozzám, és lelkesítsen tanácsaival!” (IV. levél, Héloise Abélard-nak)

Erre már a férfi is érzelmesebb választ ír, de úgy érvel, hogy Krisztus szerelméhez képest halandó szerelmük tökéletlen.

Héloise újabb levele már szinte hivatalos, egy szerzetesi szabályzatot kér Abélardtól, amely szerint szeretne élni a továbbiakban. Az utolsó két üzenet a szerzetesi szabályzattal (Regula) és a filozófus tanácsaival együtt érkezik meg. Abélard a kapcsolat lezárását kéri.

Ne írjon nekem többé, Héloise, ne írjon többé nekem; ideje véget vetnünk e kommunikációnak, amely ennyire nincsen bűnbánatunk hasznára! … Ne csapjuk be többé magunkat azzal, hogy visszaemlékezünk múltunk örömeire; ezzel csak nyugtalanná tesszük az életünket, és megkeserítjük a magány édességét!

VI. levél, Abélard Héloise-nak

Hamisítványok a szerelmes levelek vagy sem?

Olvasva az érzelmes sorokat, talán nem tűnik meglepőnek a tény, hogy tudománytörténészeket régóta foglalkoztatja a dokumentumok hitelessége. A XIX. század óta él a gyanú, miszerint a levelek nem a feltételezett szerzők művei. A kételkedésnek több oka is volt. Egyrészt Héloise leveleinek stílusa jobban hasonlít a Historica Calamitatum-ra, mint Abélard üzenetei. Másrészt az Abélard által küldött szerzetesi szabályzatot Paraclet kolostorában soha nem követték. Mindezek azonban nem tűnnek meggyőző bizonyítékoknak. A Szerencsétlenségeim történetében a szerző saját állítása szerint a dialektikára és a tanításra szeretné fektetni a hangsúlyt, nem pedig az érzelmek kifejezésére és az ékesszólásra. Így azonban, hogy a szövegből hiányoznak a természetes- és érzelmes nyelvi fordulatok, jóval nehezebb a dokumentum hitelességét vizsgálni.

1938-ban úgy tűnt, lenyugodtak a kedélyek. Étienne Gilaon francia professzor kijelentette, hogy szerinte az írások a XII. század „humanizmusának” tökéletes tanúbizonyságai, így ezután majdnem 40 évig a történészek nem is vitatták a hitelességüket.

A szerelmespár régi házán emléktábla őrzi emléküket

Azonban 1972-ben egy kongresszuson heves vita bontakozott ki, amikor John F. Benton amerikai kutató hamisnak titulálta a szerzetesi szabályzatot és a leveleket. Véleménye szerint a művek stílusa sokkal inkább hasonlít a 150 évvel későbbi írások karakterére. Több időbeli ellentmondásra, ún. anakronizmusra is utalt: például az egyik bibliai idézetben egy jóval később kidolgozott fejezetszámozási rendszert alkalmaztak. Benton okfejtése szerint a hamisítás egy XIII. századi konfliktushoz köthető, amely a rend férfi és női ága között zajlott. A férfi ág célja az lehetett a levelekkel és a szabályzattal, hogy rávilágítsanak a nők engedelmes és függő helyzetére, ahogy az az alapító Abélard és az apátnő Héloise között állt fenn. Ezt az érvet erősíti az a tény is, hogy a Regula a megválasztandó apátnőt tapasztaltnak (vagyis nem szűznek), nem környékbeli nemesi családból származónak, korosnak és tanulatlannak írja le. Mint tudjuk, Héloise bizonyosan nem felelt volna meg ezeknek az elvárásoknak.

A leveleket számítógépes analízis alá is vetették

Hét évvel a vita újbóli kirobbanása után azonban Benton már azt mondta, hogy nem tudja, mit gondoljon. Végül számítógépes analízissel, lexikai statisztikákkal vizsgálta a szerelmesek levelezését. Ez komoly hiba volt, mivel a középkori latin szövegek tele vannak idézetekkel és emléktöredékek leírásával, ráadásul a szerzőknek nem a latin az anyanyelvük, így az eredmények nem lehetnek meggyőzőek. Az amerikai történész 1988-as halála idején „valódinak” tekintette a dokumentumokat - már ami a keletkezés dátumát illeti. Meggyőződése nem változott viszont abban, hogy a levelezés semmiképpen sem két ember között folyt, hanem egyetlen személy szerkesztette meg, aki viszont maga Abélard is lehetett.

Később egy belga történész, Hubert Silvestri állt ki ismét a hamisítás lehetősége mellett. A kutató a szövegek első francia fordítását elkészítő szerzőnek tulajdonította a műveket, aki hitelessége alátámasztására talán az „eredeti” latin változatot is megírta. Silvestri szerint Héloise a saját korában nem állt volna ki ennyire nyíltan kapcsolatuk védelme mellett, ugyanakkor a műfordító idejében ez már elképzelhető lett volna.

Bár Benton álláspontja nagy visszhangot keltett, kevés embert sikerült csak meggyőznie. Jelenleg a tudománytörténészek inkább az eredetiség oldalán állnak, mivel a hamisítás mellett felhozott bizonyítékokat nem ítélték elég erősnek. A levelek valódisága mellett érvelők szerint az időbeli ellentmondások magyarázata lehet, hogy azok utólagos szerkesztéssel kerültek a szövegbe.

A szerelmespár síremléke a Père Lachaise-temetőben

Visszatérve a szerelmesek történetére, Abélard és Héloise végül a síron túl egyesültek. A hányattatott sorsú Abélard 1142-ben hunyt el. Testét végakaratához híven a Paraclet-templomban helyezték nyugalomra.

Elhatároztam: ez a levél lesz az utolsó bűnöm. Ágyő! Ha meghalnék itt, úgy rendelkezem, hogy testemet vigyék a Vigasztaló Szentlélek [Paraclet] kápolnába. … Remélem hajlandó lesz arra [Héloise], miután távozik e halandó életből, hogy mellém temessék. Hideg hamvainak akkor már nem kell tartania semmitől, és sírom annál gazdagabbá és híresebbé válik.

 III. levél, Abélard Héloise-nak

A kérése nem volt alaptalan, hiszen Héloise ekkor a Paraclet-rend vezetője volt. Abélard tanítványai építették fel ezt a kis templomot, amelynek élére Héloise-t nevezték ki apátnőnek. A megtört nő huszonegy évvel élte túl férjét, 1163-ban temették el Abélard csontjai mellé. Ma a párizsi Père Lachaise-temetőben áll közös síremlékük, ahová a szerelmespárok napjainkban is virágot és leveleket helyeznek tiszteletük jeleként.

Abélard és Héloise története és a levelek hitelessége körül kialakult vitát, Láng Benedek történész és középkorász munkája alapján Petschner Anna PhD-hallgató írta. Láng Benedek egyetemi tanár, a BME Filozófia és Tudománytörténet tanszékének vezetője.