Hatalmas a lába, de csak egy van neki, apró növésű, és amikor süt a nap, ernyőt formál a lábából, és annak árnyékába bújik – mi az? Hát a sciopod!

És a fej nélküli lény, aki a mellkasán hordja az arcát? Az a blemmyae!

Szörnyábrázolások: blemmyae (első sorban a 3-4.), sciopod (utolsó sorban az 1.)

Kutyafejű emberek, farkas méretű hangyák, óriások, sárkányok, griffmadarak és egyéb gondosan megrajzolt szörnyek színesítették a középkori kódexek margóit, és hoztak némi szórakozást az olvasásba belefáradt diákok életébe. Manapság, amikor az amerikai családi házak kertjeit Halloween alkalmából műanyag csontvázak, zombi bábuk, mű holttestdarabok és egyéb ijesztő részletek díszítik, amelyeket a középosztály erre a célra szakosodott boltokban szerez be, érdekes lehet visszaemlékezni, hogy a démonok és szörnyek iránti érdeklődés korántsem új keletű, a középkorban – a kéziratok és a templomszobrok tanúsága szerint – már alaposan kifejlett volt.

E népes „démonpark” forrásai közt legalább annyira azonosíthatjuk a Biblia történeteit, a késő ókor elképzeléseit, mint a középkori emberek fantáziáit, sőt, a valóságot is. A történetek leggyakrabban utazási beszámolókból származtak: különféle szerzők a legnagyobb természetességgel írtak arról, hogy messze földön többfejű lényekkel, sárkányokkal, félénk óriásokkal, egyszarvúkkal, kígyó démonokkal és kannibálokkal találkoztak. Az olvasók hitték is, meg nem is, hogyan is tudtak volna állást foglalni arról, hogy elefántok például a valóságban is léteznek, unikornisok viszont nem? Az biztos, hogy a démonok létezését például soha nem vonták kétségbe: több középkori szerző a tapasztalatra hivatkozott, amikor a démonokról írt. Vita inkább csak arról volt, vajon a démonok láthatóak-e, kényszeríthetők-e démonidézés során, és hogy mennyire segítőkészek. De létükhöz és széleskörű tudásukhoz nem fért kétség.

 Női alak unikornissal (Kr.u. 1500-1510)

A sciopodok, blemmyaek és egyéb szörnyek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek szépnek. Azonban volt a középkori szörnyeknek egy teljes alkategóriája, amelyik kimondottan fotogén volt, ide tartoztak az unikornisok, a kentaurok és a szirének. E lények körül keringő történetek igencsak át voltak itatva szexualitással: a – hatalmas szarvval rendelkező – unikornist a leggyorsabb vadász sem tudja elkapni, de bármikor szívesen hajtja fejét egy szűzlány ölébe, míg a kentaur nemcsak hogy szép férfi, de igencsak impresszív méretekkel megáldott. A hajósokat elbűvölő, majd aztán mélyberántó és széttépő szirének, vagy a meztelen testű, de halfarkú sellők szexualitása nem igényel külön magyarázatot. Nem véletlen, hogy néhány szerző, miközben mélyen elítélte a szörnylényekkel való túlzott foglalkozást, a részletekbe menő kritikája során maga is lelkesen belefeledkezett e csodás lények leírásába és jellemzésébe.

Kentaurok a Harry Potter filmvilágból

A középkori gondolkodók számára persze a szörnyek speciális teológiai kérdéseket is felvetettek: ha léteznek, emberszerűek-e, és ha emberszerűek, rendelkeznek-e lélekkel? A negyedik századi egyházatya, Ágoston szerint nem kell minden szörny létezésében hinnünk, de amelyek léteznek közülük, és amelyek végső soron Ádám és Éva leszármazottai, azok bizonyára rendelkeznek lélekkel, következésképpen üdvözülni is tudnak. Isten pedig bizonyára valamiféle céllal teremtette őket. Más gondolkodók azonban kevésbé voltak megengedőek a szörnyek morális státuszával kapcsolatban, és démoni erők megnyilvánulását látták bennük. Megint mások – és itt mindenféle aktualizálást kerülni szeretnék – az idegenek, a távoli népek és vallások démonizálására használták a szörny ábrázolásokat. Ez értelemszerűen azután vált aktuálissá, hogy az emberiség „globalizálódott”, azaz Nagy Sándor hadjáratainak köszönhetően kialakult egy hatalmas hellenisztikus világ, amelynek igencsak távol eső területei olyan egzotikumot jelentettek egymás számára, amely egyszerre volt izgalmas és fenyegető. Nem véletlen, hogy számos szörnytörténet Nagy Sándorral kapcsolatos mesékben maradt fenn. De legalább ennyire hatásos forrás volt Plinius Természettörténete, a középkor megannyi bestiáriuma (állatrajza) és Sir John Mandeville híres-hírhedt „Utazásai”, amelyben a szerző leírja, hogyan látott saját szemével szörnyeket. A könyv másolatainak lapjain azután az illusztrátorok kiélhették fantáziájukat, ahogy megjelenítették a távoli népek szörnyszülötteit. De nem csak a szörnyekről szóló történetek lapjait díszítik szörnyábrázolások. Az írnokok és illusztrátorok gyakran szórakoztatták magukat azzal, hogy teljesen más témákat tárgyaló teológiai szövegek, például zsoltároskönyvek vagy bibliai szövegek mellett is megrajzoltak egy-egy különös lényt.

Halloween fluoreszkáló csontvázai, az Alien gusztustalan szörnye, Harry Potter kentaurjai, Disney hableánya és a középkori kéziratok rajzai egyaránt arról tanúskodnak, hogy míg minden kornak megvannak a maga lovagjai és hőstörténetei, addig a maga szörny-, sárkány- és démonképzetei is.

Láng Benedek történész (ELTE BTK) és középkorász (PhD: Central European University, Medieval Studies Department, 2003). A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, humán és társadalomtudományi tárgyakat oktat. A tudomány határterületeit vizsgálja mind történeti, mind elméleti szempontból. Történeti munkáiban az elfogadott tudomány és a tanult mágia kapcsolatát vizsgálja a 14-17. században. Az utóbbi években a mesterséges nyelvek történetével, titkosírásokkal és kódrendszerekkel foglalkozik.