2019. jan 16.

Mindannyian jobbak vagyunk az átlagnál?

írta: BME FTT
Mindannyian jobbak vagyunk az átlagnál?

Egyetemi hallgatók köreiben nagy tetszést lehet aratni, és nem kis megrökönyödést lehet kelteni azzal, amikor bebizonyítjuk nekik, mindannyian jobbnak értékelik magukat hallgatótársaiknál. Kiosztott űrlapon egyszerű 1-től 9-ig terjedő skálán pontszámok segítségével kell megítélniük, hogy évfolyamuk más tagjaihoz képest mennyire tartják magukat barátságosnak, felelősségteljesnek, komolynak, kifinomultnak, fegyelmezettnek, kreatívnak, együttműködőnek, idealistának, megbízhatónak, kedvesnek, hűségesnek, találékonynak, erkölcsösnek, érzékenynek, kellemesnek és végül tapintatosnak.

A skála alatt a félreértések elkerülése végett az 1-3-as számoknál szerepel az „átlag alatti,” a 4-6-nál az „átlagos” és a 7-9-esnél az „átlag feletti” kifejezés. Miután a hallgatók mind a 16 dimenzió mentén lepontozták magukat, az oktató arra kéri őket, átlagolják a 16 pontszámot. Majd következik az igazság pillanata. Az oktató megkérdezi: Hányuknak lett az átlagpontszáma magasabb, mint 5? Más szóval, hányuknak lett átlag feletti átlaga? Ahogy a teljes évfolyam keze a levegőbe emelkedik, kitör a nevetés. Ez a demonstráció hálás eszköz minden társadalomtudományi órán, ahol az énkép és az önértékelés témái előkerülnek, de a célja korántsem a hallgatók nevetségessé tétele. Olyan jelenségre irányítja a figyelmet, amely az emberi működés sajátja. Átlag feletti hatásnak, vagy Lake Wobegon-hatásnak hívják. Az utóbbi kifejezés egy régi amerikai sorozatban szereplő képzeletbeli helyről kapta a nevét, ahol „a nők erősek, a férfiak jóképűek, a gyerekek pedig átlag felettiek”.

De ha általánosságban igaz ránk, hogy átlag felettiek vagyunk, akkor ez egy érdekes kérdéshez vezet. Kik az átlagos emberek? Nem mi vagyunk, ez világos, hiszen mi a legtöbb fontos dimenzió mentén jobbak vagyunk náluk.

Szociálpszichológusok megmutatták, hogy valójában éppen hogy átlagosak vagyunk abban, hogy az átlagnál jobbnak gondoljuk magunkat. Bár számít a tulajdonság kézzelfoghatósága (könnyebben értékelem magam „vezetési készségek” mentén átlagfelettinek, mint matematikai képességek mentén), és számít a tulajdonságokhoz való hozzáférés (a saját érzékenységemhez, kifinomultságomhoz, erkölcs érzékemhez jobban hozzáférek, mint másokéhoz), az átlagfeletti hatás szinte minden területen működik. Egyszerű énvédő (én-nagyobbító) mechanizmusról van szó, amely segít abban, hogy a világban elégedetten és boldogan éljünk. Hasonló énvédő mechanizmus nyilvánul meg abban, hogy rendszerint alábecsüljük annak valószínűségét, hogy mi magunk el fogunk-e válni. Soha nem mondanánk erre 50%-ot, miközben Magyarországon 50% feletti a válási arány (de még az EU-s átlag is 44%). Úgy gondoljuk, esélyünk nagyobb arra, hogy szerethető munkahelyünk lesz, nagyokat utazunk, és otthont alapítunk, mint a társainknak, és kevésbé valószínű, hogy valami rossz történik velünk, például alkoholisták leszünk, öngyilkosságot kísérlünk meg, vagy rákos betegségben halunk meg.  

És ez a lehető legegészségesebb torzítás! Gondoljunk csak a közlekedésre! Magyarországon minden 12 órában meghal valaki közúti balesetben – a világon minden 6. másodpercben –, a 15-29 év között korosztálynál pedig ez az első számú halálozási ok. Vajon akkor is beülnénk az autónkba vagy egyáltalán kimernénk-e menni az utcára, ha ilyen reális elképzeléseink lennének egy baleset bekövetkezésével kapcsolatban? Ilyesmit nem várhatunk magunktól. Nem működnénk jól a világban, ha mindig realisták lennénk, és nem volnának illúzióink a jövőnkkel és az értékeinkkel kapcsolatban. (Egyes elképzelések szerint éppen a depressziós emberek azok, akik reálisan látják saját magukat és saját esélyeiket.) Mi, a többség, hadd legyünk átlag felettiek!

Garrison Keillor humorista által elképzelt város, Lake Wobegon

Mit gondolunk, vajon mi magunk ki vagyunk-e téve a Lake Wobegon-hatásnak annyira, mint az átlagemberek? Másik hallgatócsoporttal végezzünk el egy másik kísérletet! Miután elmondtuk nekik a hatás lényegét, osszunk ki a csoport két felének két különböző űrlapot úgy, hogy ők ne tudják, a két űrlap eltér egymástól. A csoport egyik felének 1-től 9-ig terjedő skálán arra kell választ adnia, véleménye szerint mennyire gyakran követik el ezt a hibát az emberek, amikor megítélik magukat. A másik csoport szinte szó szerint ugyanezt a feladatot kapja, egy különbséggel: azt kell megítélnie, hogy ő maga milyen gyakran követi el a torzítást. A válaszokat összesítve úgy tűnik, visszaesünk az átlagfeletti hatás csapdájába még akkor is, ha már tudjuk, mi a lényege. Az emberekről általában – helyesen – azt gondoljuk, nyilván hajlamosak elkövetni a hibát. De amikor magunkat kell megítélni, újra kiderül: jobbak vagyunk az átlagnál. Mindannyian!

Ehhez hasonló társadalomtudományi jelenségekről az Filozófia és Tudománytörténet Tanszék népszerű kurzusán, a Társas lényen lehet többet hallani.

Képek forrása:

  • https://exploringyourmind.com/the-lake-wobegon-effect-above-average/
  • https://vivifychangecatalyst.wordpress.com/2017/08/06/lake-wobegon-effect-and-normal-distribution/
  • https://deskarati.com/2014/02/17/the-lake-wobegon-effect/

Láng Benedek történész (ELTE BTK) és középkorász (PhD: Central European University, Medieval Studies Department, 2003). A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára, humán és társadalomtudományi tárgyakat oktat. A tudomány határterületeit vizsgálja mind történeti, mind elméleti szempontból. Történeti munkáiban az elfogadott tudomány és a tanult mágia kapcsolatát vizsgálja a 14-17. században. Az utóbbi években a mesterséges nyelvek történetével, titkosírásokkal és kódrendszerekkel foglalkozik. 

Szólj hozzá

társaslény wobegon