2019. sze 11.

A moralizálásról (2)

írta: BME FTT
A moralizálásról (2)

„Ó, idők, ó, erkölcsök!”

Régebbi szövegekben gyakran találkozunk olyan állításokkal, hogy az „erkölcsök” romlanak, eluralkodott a gonoszság, mindenki bűnös, ami óhatatlanul súlyos következménnyel jár. Hasonló gondolatok egyaránt előfordulnak mítoszokban, történeti írásokban és a közgondolkodásban.

Lássunk néhány példát. A vízözön ószövetségi története szerint amikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, úgy határozott, hogy eltörli a föld színéről az embert, de „Noé irgalmat talált az ÚR előtt”, mert igaz ember volt, kifogástalanul élt. A Tóra egyik alapgondolata, hogy aki betartja a törvényeket, jó sora lesz, aki megsérti őket, a legsúlyosabb büntetésre számíthat. Ráadásul ez nemcsak egyénekre, hanem egész közösségre érvényes. Ezt példázza a vízözön mellett a két város, Szodoma és Gomora elpusztítása is, mivel „bűnük nagyon súlyos”.

Albrecht Dürer: Lót és leányai elhagyják Szodomát (1494-97 körül)

E történetek az imént említett alapelv alátámasztását szolgálják. Ám az Ószövetségnek majdnem felét a történeti könyvek teszik ki, amelyek messze fontosabbak s túlmutatnak a mitológiai hagyományon. A választott nép – a kicsi nép a minden oldalról fenyegető birodalmak gyűrűjében – saját drámáját a törvénysértés (engedetlenség) és büntetés terminusaiban értelmezi. A próféták írásai is ebbe a történeti kontextusba illeszkednek, ám inkább a status quo kíméletlen bírálata jellemzi őket.

Titus Livius arra vállalkozott, hogy megírja a rómaiak, „a világ első népének” akkor több mint hétszáz éves történetét. Művének alapgondolata világos és meggyőzően hangzik. Történetük első szakaszában a rómaiak egyszerű, szerény viszonyok között éltek, és tiszta, romlatlan erkölcs, szorgalom és mértékletesség jellemezte őket. Ennek köszönhették sikereiket, a hódításokat, amelynek eredményeként a világ legnagyobb birodalmát hozták létre. 

Jacques-Louis David: A Horatiusok esküje (1784)

Ám amint a birodalom, s vele a jólét és gazdagság növekedett, a rómaiak elpuhultak, elkényelmesedtek, és ez megrendíti s romlásba döntheti a birodalmat. Művét az időszámításunk kezdete körüli évtizedekben írta, teóriáját az utókor szemében maradéktalanul igazolta a birodalom későbbi bukása. Félreértés ne essék: Livius esetében nem az jelenti a moralizálást, hogy az erkölcsök romlásáról beszél, ebben ugyanis sok igazság van. Tévedése abban áll, hogy ezt szinte általános törvénynek tekintette, valamint hogy ettől tette függővé a birodalom sorsát. Ez a moralizáló történelemszemlélet hosszú időn át követőkre talált és szinte közhellyé vált; ezt visszhangozza például reformkori költészetünk: „minden ország támasza, talpköve / a tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl s rabigába görbed" – inti a magyarokat Berzsenyi Dániel. Hasonló tartalmú sorokat olvashatunk Kölcsey Himnuszában, Vörösmarty Szózatában is.

Ennek a felfogásnak némileg módosult újkori változata jellemzi Rousseau híres, díjnyertes pályaművét, amely arra a kérdésre ad nemleges választ, hogy vajon a tudományok és művészetek újraéledése javított-e az erkölcsökön.

Lelkünk abban a mértékben romlott meg, ahogy a tudományok és a művészetek közeledtek a tökély állapota felé… Az erény abban a mértékben veszett el szemünk elől, ahogy amazoknak a fénye emelkedett a látóhatáron, és ugyanezt a jelenséget figyelték meg minden helyen és minden korokban.

És az erények hanyatlása szinte mindenütt a birodalmak bukásához vezetett. Ezt bizonyítja Egyiptom, a görögök, de legfőképp a Római Birodalom története. Rómát egy pásztor alapította, és földművelők tették híressé, majd jöttek az írók, és a bűn színpadává, a nemzetek gyalázatává és a barbárok játékszerévé lett, holott egykor az erény temploma volt... Vannak ellenpéldái is: a spártaiak, az ókori germánok, az újabb időkből Svájc: de ez csak árnyalja a sötét képet, amelyet a történelemről ebben az írásában elénk tár. Rousseau itt Liviust követi. Későbbi műveiben árnyaltabban és sokkal mélyebben közelít a problémához, de voltaképp kitart alaptézise mellett. Az okot ekkor már a magántulajdon megjelenésében, a társadalmi egyenlőtlenségben látja, illetve a szükségletek megsokszorozódásában, a fényűzésben. Szerinte az emberi természet eredendően jó, ám a társadalom megrontja az embereket. 


Jean-Jacques Rousseau: Discourse on the Origin and Basis of Inequality Among Men (1755)

Ehhez hasonló szemlélettel találkozunk Voltaire-nél például a vadember idealizált képében, szembeállítva a civilizált világ emberével. Egyébként neki is eléggé lesújtó véleménye volt korának erkölcseiről.

Azt várnánk, hogy a bűnök elharapózását mindig és mindenki károsnak, aggasztónak tartotta. Ám például Niccolò Machiavelli és Bernard Mandeville legfeljebb afféle szükséges rossznak vélte politikai, illetve gazdasági következményei miatt. Machiavelli Itália egységének és jobb jövőjének a zálogát látta a morált semmibe vevő fejedelemben, Mandeville pedig a magánbűnöket tekintette a jólét forrásának. Utóbbi szerint az embert épp legalantasabb és leggyűlöltebb tulajdonságai teszik társadalmi lénnyé, ugyanis vétkek nélkül nincs jólét s az élet élvezete.

Igaz-e, hogy az erkölcsök állandóan romlanak, s általánossá válik a gonoszság?

Ha elfogadjuk, mint azt gyakran feltételezik, hogy az emberiség őskora vagy a dicsőített múlt az „ártatlanság” kora, afféle aranykor, vagyis idealizáljuk a múltat, akkor tényként kell elfogadnunk az erkölcsök szüntelen romlását. Ám mai ismereteink szerint ez az idealizált állapot sosem létezett. Az emberiség története a kezdetektől konfliktusokkal terhelt, s ez messzemenően hatott az erkölcsökre is. Az antropogenezis nagyon hosszú időszakában a csoporton belüli egyenlőség és szolidaritás volt a jellemző, a csoportok közötti gyakori és állandósuló viszálykodással, ellenségességgel. M. D. Sahlins például a törzsi morált úgy írja le, mint amelyben a rokoni kapcsolatok szorossága, illetve távolisága, hiánya szabja meg az emberek egymáshoz való viszonyát. Igazi Janus-arcú, etnocentrikus erkölcs: az számít, kiről van szó; a csoporton belül kölcsönösség és szolidaritás a jellemző, az azon kívüliekkel szemben szinte minden megengedett. És amint a fejlődés során megjelennek a társadalmi – vagyoni és hatalmi – különbségek, ez rombolóan hat a közösségen belüli emberi kapcsolatokra, következésképp az „erkölcsökre”. Livius műve is ezt támasztja alá. Mai olvasójának óhatatlanul az a benyomása, hogy leírásai inkább cáfolják, mint igazolják a korábbi időkről alkotott képét. A történeti beszámolója nagyrészt arról szól, hogy a rómaiak a kezdetektől állandóan háborúztak, megtámadták és irtották a szomszédjaikat, raboltak, amit csak lehet, élelmet, állatokat, nemesfémet, gyermekeket és nőket rabszolgának, s elfoglalták területüket.


szabin.jpg

Jacques-Louis David: A szabin nők elrablása (1799)

Nincs ebben semmi különös, évezredeken át erről szólt a történelem. Tanulékonyak, felkészültebbek, kitartóbbak voltak a hadviselésben szomszédjaiknál. Mindez egy római szemében – azaz parciális nézőpontból szemlélve – az erkölcsi kiválóságot jelentette, amit a siker igazolt. Ám leírásából egyértelműen kiderül, hogy a rómaiak esetében is a társadalmi különbségek megjelenése a kezdetektől erodálta a vérségi-rokoni kapcsolatokon alapuló, törzsies értékrendet. Ugyanakkor egy közösség belső viszonyai, a közösségen belüli emberi kapcsolatok moderáltabbak, mint az idegenekkel szembeni magatartásuk. Szükségképp azok, a mindennapi élet elviselhetősége és a nagy közösségi vállalkozások sikere ezt követeli. Vagyis a közvetlen szomszédjaikhoz s az idegenekhez való viszonyuk jobban mutatja moralitásukat, mint a honfitársaikkal szembeni magatartásuk. De azon a civilizációs-kulturális szinten a közösségeken belül is hosszú időn át általánosak voltak olyan szokások, mint például a feleslegesnek ítélt csecsemők meggyilkolása, kitevése, az elsőszülöttek megölése vagy feláldozása, az emberáldozatok, s mindezt rendben lévőnek tekintették. Ez utóbbiról több, megbízható tudósítást olvashatunk a korabeli leírásokból. Hérodotosz például azt írja a szkítákról, hogy a király halálának évfordulóján ötven ifjat áldoztak fel a legbarbárabb módon. Ami a rómaiakat illeti, erkölcseik nem különböztek érdemben a fejlődésben velük azonos szinten lévő népekétől.

A dolognak ez az egyik oldala. A másik pedig, hogy – mint arról az ókori források, s a fentebb említett példák is tanúskodnak – az adott időszakra kimondottan fejlett erkölcsi érzék és gondolkodás volt a jellemző. A civilizáció egyik fontos eleme az írásbeliség s az elméleti kultúra kialakulása. A társadalmi munkamegosztás fejlődésével elkülönült a fizikai és szellemi tevékenység, megjelentek a sajátos szellemi rendek, papok, próféták, írók, filozófusok, történetírók, s velük együtt a ’bölcsesség’, az erkölcsi tanrendszerek és etikai elméletek is. Ez azt is jelenti, hogy érzékenyebbé váltak a morális problémákra, a korábban szinte egyeduralkodó szokáserkölcs mellett egyre meghatározóbbá vált a magatartás tudatos normatív szabályozása, egyre fejlettebb, átfogóbb erkölcsi kódexek, tanok megszületése, s ami ezzel együtt járt: az autonóm erkölcsi személyiség megjelenése. A különböző erkölcsi tanrendszerek részben elemi tapasztalatok nyomán, a közösség tanulási folyamat eredményeként jöttek létre, részben ideológiai eredetűek, a társadalmi különbségek lenyomatai, tükrei. A fejlett erkölcsi érzék és gondolkodás, az erkölcsi kódexek és erénytanok léte azonban semmi garanciát nem jelentett és jelent arra, hogy maradéktalanul be is tartják azokat. Mind a köz-, mind a magánéletben az emberek magatartását elsődlegesen szükségleteik, helyzetük által meghatározott érdekeik, s az ezek által generált szenvedélyeik, ambícióik határozzák meg, s a morál gyakran látja ennek kárát. Mutatis mutandis, ez érvényes a jelenkorra is. 

Ugyanakkor nem véletlen, ellenkezőleg, törvényszerű, hogy ilyen moralizáló történeti magyarázatok jöttek létre és váltak meghatározóvá korszakokon át. Ennek több oka is van, itt be kell érnünk kettő említésével. Az egyik, hogy a társadalmi folyamatok átlátása, megértése, törvényszerűségeinek tudományos feltárása viszonylag későn alakult ki. Ennek hiányában kézenfekvőnek tűnt szinte mindent közvetlenül látható, megtapasztalható jelenségekkel magyarázni: a történelmi szereplők jellemével, erkölcsi kvalitásaival – például a hatalomvággyal, kapzsisággal, elpuhultsággal. De még a közelmúltban, sőt napjainkban is kísértett és kísért a moralizáló történelemszemlélet, ráadásul nem korlátozódik a történelemre. A probléma vele az, hogy egyoldalú és leegyszerűsítő, s erkölcsi tényezőkkel magyaráz olyan jelenségeket, amelyek egészen más okokra vezethetők vissza. A szociológusok például épp ellenkező logika alapján sajátos változásokban, társadalmi rétegek megváltozott, megrendült helyzetében, a létbizonytalanságban, perspektívátlanságban látják az anómiának, az erkölcsi normák fellazulásának és következményeinek az okát.

A másik ok magának az erkölcsnek a természetében, jellegében rejlik. Valójában egy fejlettebb társadalmon belül is különböző, gyakran ellentétes erkölcsi felfogások, meggyőződések, tanrendszerek léteznek, s ugyanazon dolgokat eltérően ítélnek meg. S közöttük voltak és vannak szélsőséges erkölcsi értékrendek, törekvések, így például az „evilági” életet, létformát leértékelő, megtagadó követelményrendszer is. „Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van... Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, az élettel való kérkedés... A világ pedig elmúlik, és annak a kívánsága is; de aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökké.” – olvashatjuk például János első levelében. Ez az alapjaiban aszketikus szemlélet hatotta át az eredeti tőkefelhalmozás korszakának puritán éthoszát is. Az aszketikus, szinte mindent tiltó, illetve aprólékosan szabályozó normarendszerek eleve kudarcra vannak ítélve.

Hieronymus Bosch: A hét főbűn és a négy utolsó dolog (1480 körül)

Kicsi, zárt, közösségek programszerűen követhetik az ilyen értékrendet, az emberek nagy többsége számára gyakorlatilag elfogadhatatlan. S az életidegen, világelutasító normákon alapuló ítélkezés szinte mindenütt s mindenben bűnt lát.

Mindebből milyen tanulság adódik? Azt bizton állíthatjuk, hogy az „erkölcsök romlása” formula szinte mindig az aktuális jelen bírálatát jelentette. Ezt tette sokkal meggyőzőbbé, ha egy idealizált múlttal szembesítették. Vagyis abban a formában, ahogy azt például Livius vagy Rousseau állítja, téves: hogy a birodalmak sorsát erkölcseik romlása határozza meg, minden alapot nélkülöz. Az pedig, hogy az erkölcsök romlásának az oka az irodalom, a művészetek és a tudományok fejlődése – mint Rousseau első írásában olvashatjuk – a legnagyobb képtelenség. És azzal az állításával szemben, hogy az embert, aki jónak születik, a társadalom rontja meg, inkább egyetérthetünk Adam Smith-el, azaz hogy az erkölcs a társadalomban jön létre, s a társadalomban válik az ember erkölcsi lénnyé. Ettől függetlenül bizonyos, hogy az erkölcsök alakulása is mélyen ellentmondásos folyamat, amelynek több neuralgikus pontja is van. Azonban ez túlmutat e sorok konkrét témáján.

Források:

  • Biblia – Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott Kijelentése, Bp. 1975
  • Hérodotosz: A görög-perzsa háború, Európa, 1989.
  • Titus Livius: A római nép története a város alapításától I–II., Európa, 1982.
  • Montaigne: Esszék I–III. 2001.
  • Voltaire: A vadember, in: Voltaire: Kisregények, Új Magyar Könyvkiadó, 1955.
  • Rousseau: Értekezések és filozófiai levelek, Magyar Helikon, 1978.
  • Rousseau: Emil avagy a nevelésről, Tankönyvkiadó, 1965.
  • Machiavelli: A fejedelem, in: Machiavelli művei, Első kötet, Bp. 1978. 
  • Mandeville: A méhek meséje, Magyar Helikon, 1969.
  • Adam Smith: The Theory of Moral Sentiments, Penguin Books, 2009.
  • Service – Sahlins – Wolf: Vadászok – Törzsek – Parasztok, Kossuth K. 1973

 

Képek forrása:

Szabó P. Imre a BME GTK Filozófia és Tudománytörténeti Tanszék nyugalmazott  egyetemi docense, a Vallás és ember tantárgy oktatója.

Szólj hozzá