2019. okt 23.

Milyenek a tudósok? (2)

írta: BME FTT
Milyenek a tudósok? (2)

Tudós sztereotípiák a popkultúrában

A tudósokról alkotott sztereotípiáink legtöbbjében a kutatók ősz hajú vagy kopasz fehér férfiak. Elképzeléseinkben fehér köpenyt hordhatnak, lombikokkal játszhatnak, esetleg egy rendetlen szobában könyv fölé hajolva keresnek valamit, vagy egy táblára írnak valamilyen bonyolult képletet. Cikksorozatunk első részében a fejünkben alkotott sztereotípiák valóságalapját boncolgattuk, most pedig azt tekintjük át, hogy hogyan jelennek meg a popkultúra egyes termékeiben, a könyvekben, filmekben és sorozatokban a tudomány képviselői.

 sceintist_pop2.jpg

A sztereotípiák kialakulásának egyik oka a médiából, popkultúrából kapott nézetekből adódik. Ezek között egyaránt megjelennek a gonosz tudósok és a megmentők. Andrew Tudor a kutatásában 1931 és 1984 között vizsgált horrorfilmeket és arra jutott, hogy ezek egyharmadában a főgonosz az őrült tudósok vagy azok kreálmányai közül kerültek ki. Ugyanakkor a hős vagy megmentő szerepébe 11%-ban kerültek csak a tudomány képviselői. Egy újabb vizsgálat azonban ennél jóval komplexebb képet mutatott. A 222 megvizsgált film nagy részében a tudósok már jóindulatúak voltak, ám ez sokszor naivitással társult: a kezdetben „jó” tudós a gonosz manipulációjának áldozatává vált.

Rosalynn D. Haynes – több mint 700 év irodalmi és filmes anyagából kiindulva – hét nagyobb sztereotípiát különböztetett meg, amelyek valamilyen módon a tudomány való világbeli fejlődésével is kapcsolatban álltak.

1. Az erkölcsileg romlott alkimista

Az alkímia,¹ miután a középkorban az arab nyelvű forrásoknak köszönhetően bekerült Európába, hamar az eretnekséghez és a fekete mágiához lett kötve. Az alkimistákra úgy tekintettek, mint sötétlelkű mágusokra, akik az ördöggel szövetkeznek. Az életüket féltve a katolikus egyház üldöztetése miatt az alkimisták titokban dolgoztak, eredményeiket pedig homályos nyelveken és szimbólumokban jegyezték fel. Az alkímia ugyanakkor hihetetlen gazdagsággal, erővel, hatalommal és a hosszú élet reményével kecsegtetett. A bölcsek kövének elképzelése, amely a fémet arannyá változtatja, és a fiatalság forrását jelenti, az örökmozgó gép ötlete vagy a homunculus, vagyis lombikban előállított ember elképzelése mind ezekhez köthetőek. Ezek a mai tudományban is megtalálhatóak, ha a halálos betegségeket kezelő gyógyszerekre, az életünket meghosszabbító antioxidánsokra, a nukleáris hatalomra, a klónozásra vagy mesterséges megtermékenyítésre gondolunk.

Tipikus példaként említhetnénk Mary Shelley Victor Frankensteinjét, aki egyetemi tanulmányai előtt alkímiával foglalkozott. Fizikai, biológiai és orvosi kísérletei élvonalbelivé tették, visszás teremtményének megalkotásával viszont megágyazott a későbbi, nem túl vonzó karaktereknek: Dr. Jekyllnek, Dr. Moreau-nak vagy Dr. Strangelove-nak. Bár mára az alkimista barlangot high-tech laboratóriumokra cserélték, a tudósok még most is széles körben jelennek meg nagy hatalommal bíró, ijesztő, elszigetelt figurákként, akiknek nyelvét és gondolatait csak a kollégáik értik meg.

2. A nemes tudós

Pozitív színben a tudósok először Sir Francis Bacon utópiájában, az Új Atlantiszban (1627) tűntek fel, önzetlen idealistákként, akik a közös jó eléréséért dolgoznak. A történetben egy csapat tengerész egy szigetre téved, ahol a helyi lakosokat nem politika ideológiák vezetik, hanem a természet megismerésének szépsége. Az elképzelt világban, Salamon Házában (ami a sziget parlamentjének tekinthető) az uralkodó tudományos elit a hosszú távú kutatásokban hisz, és hangsúlyozza a kísérletezés fontosságát. A történetben igyekeznek megerősíteni – a valós korban viszont lefektetni – a tudomány alapjait: a nemzetközi együttműködést, a tudás nyílt megosztását, a csoportban történő kutatást, valamint a társadalom közvetlen javának szolgálatát. Bár Bacon ezen elképzelése a maga idejében háttérbe szorul, az angol Royal Society 1662-es alapításakor már ezek az elvek valósággá váltak.

J. Quartley: Találkozó a Royal Society-ben, Sir Isaac Newton elnöklésével (1883)

Sir Isaac Newton – nemes tudós?

Ez az eszme Sir Isaac Newton karakterében is megjelent, mint a bölcs és nemes tudós prototípusa, aki szerény, a természeti jelenségek magyarázatának szenteli az életét, és harmóniát hoz a korábban káosznak képzelt kozmoszba – és az optika és mechanika törvényeinek használatával gazdasági hasznot Angliának. Ez az idealizált Newton mítosz olyan jól sikerült, hogy amikor 1946-ban John Maynard Keynes munkássága nyomán napvilágot látott Newton elkötelezettsége az alkímia iránt, az már-már árulásnak, de mindenképpen szégyenletesnek tűnt a tudományos világ szemében.

A nemes tudós karaktere a 20. században új erőre kapott H. G. Wells munkáiban, ahol a tudós önzetlenségével és bölcsességével a kormányzás, akár a világkormányzás terhével is megbízható. Az első világháború halálos ideggázainak kifejlesztése ellenére ez a kép nem rombolódott le a két világháború közöttre sem. A II. világháború viszont már véget vetett ennek az ideálnak, és már nem a világ vezetőiként jelentek meg a tudósok az irodalomban, hanem áldozatokként, akiket veszélyes fegyverek készítésére kényszerítenek.

3. A bolond tudós

Ironikus módon az első tudósszatírák éppen a Royal Society alapító tagjait gúnyolták ki. Ezekben a művekben a tudósok furcsa és különös tárgyak egész gyűjteményeivel büszkélkednek, és általában szenvedélyesen elkötelezettek egy triviális vagy éppen büdös szagokat eregető kutatás iránt. Az sem ritka, hogy palira veszik őket valamilyen mondvacsinált csoda jelenségével, és teljesen hidegen hagyja őket a társadalom véleménye.

Samuel Butler költeményében, a The Elephant in the Moonban (1676) a Royal Society számtalan prominens tagját figurázza ki. Egy csapatnyi asztronómus a Hold politikai és szociológiai berendezkedésére keres bizonyítékot, amikor a távcsövön keresztül egy csata látványára lesznek figyelmesek, amiben egy elefánt is megjelenik. Kitörő örömükben elkezdik megfogalmazni a cikket, amikor egy szolgáló felvilágosítja őket: az elefánt egy a távcsőben rekedt egér, a csata két szereplője pedig szúnyogok és legyek rajai.

Hasonlóan gúnyosan jelenik meg a tudós alakja 1726-ban, Jonathan Swift Gulliver utazásai című könyvében is, amikor a főhős Laputa mesterségesen repülő szigetére téved. A laputabelieket csak a matematika, a csillagászat és zeneelmélet érdekli, és szórakozottságukra jellemző, hogy a szolgáik ún. „lélektani légycsapóval” kísérik uraikat, amely egy nagy hólyag, zörgő kavicsokkal töltve, amivel uraikat meglegyintik, ha túlságosan eltöprengenének, és nem fókuszálnának pl. egy beszélgetés közben. (A feleségeik sem bírják ezt, ezért el-elszökdösnek más városokba, hogy idegen férfiakkal szerelmeskedjenek, és élvezzék az életet). A könyv legfontosabb fejezeteiben Gulliver látogatást tesz a Felséges Lagadói Akadémián, ahol a kitalátorok évek óta kísérleteznek, hogy felvirágoztassák gazdaságukat, és jobb életet teremtsenek, de mindhiába: őrült és értelmetlen elképzeléseik ezeket nem teszik lehetővé.

A bolondos tudós jelleme pedig újra és újra előbukkan a popkultúrában. Elég ha Dr. Emmett Brown (Vissza a jövőbe sorozat) vagy épp Prof. Philip Brainard (Flubber – A szórakozott professzor) karakterére gondolunk.

Laputák földjén

Swift nem túl hízelgő képet festett a tudósokról a laputákról szóló fejezetekben. Van tudós, aki uborkából akar fényt kivonni, hogy téli napokon meleget adjon, egy másik emberi ürülékből próbálja visszanyerni az eredeti tápanyagokat. Akad olyan, aki megváltoztatta az építkezés menetét, és fentről lefelé próbálkozik. Világtalan kutatók dolgoznak színkeveréssel, a disznókkal való szántás tervezésében pedig répát, makkot, és más nyalánkságokat dugdosnak a földbe, amit majd az állatok kiásnak, feltúrva a szántást. Egyes tudósok márványt puhítanak, a legkiválóbb kutató pedig csupasz bárány tenyésztésén munkálkodik. Az orvoskutató egyetlen eszközzel próbál meg gyógyítani minden betegséget: egy fújtatóval kell levegőt pumpálni a beteg testébe, amivel aztán a rossz gázok is kirobbannak a testből, a kísérleti állat azonban belehal a próbálkozásba. A szellemi tudományok művelői egy fakockára írt szavakkal véletlenszerűen alkotnak műveket, a nyelvtudósok pedig a nyelv teljes elhagyását fontolgatják – ha valaki valamiről beszélgetni szeretne, akkor csak megfelelő mennyiségű tárgyat kell magával vinnie, és már működik is a beszélgetés. A politikai konfliktusok rendezésére pedig még ennél is sajátosabb elképzelést alkotnak Laputa feltalálói. Ha ellentétes nézeteket valló politikai csoportokból száz-száz vezető férfit kiválasztanak, fejüket kettévágják, majd ellenoldali személy fél fejével összepárosítják, megszűnnek a nézetkülönbségek.

4. Az embertelen tudós

A romantika – válaszul a felvilágosodás túlontúl materialista elveire – életre hívta az embertelen tudós karakterét, aki feláldozza érzelmeit és emberi kapcsolatait a tudomány oltárán. Ezek a személyek lehettek komikusak, jóindulatúak vagy akár fenyegetőek, ami a hatalmuk mértékétől függött. A leghíresebb és legkomplexebb példa erre Mary Shelley Frankensteinje (1818). Victor Frankenstein tudomány iránti elkötelezettségében megtagadja a kapcsolatot az apjával, menyasszonyával, a természettel, még az általa kreált teremtménnyel, a Szörnnyel is. Shelley a művében sorra vette mindazokat a következményeket, amelyet a tudomány iránti szenvedély okozott: az önkéntes elszigeteltség pszichológiai hatásait, az emberi érzelmek háttérbe szorítását, a természetes szépség élvezetének megtagadását, a naiv optimizmust, miszerint a tudás elkerülhetetlenül jót hoz magával, a vágyat, hogy mindig elsők legyünk, a tévhitet, hogy a kutatás az emberiség javát szolgálja, és azt a fanatizmust, hogy bármilyen áron, de véghez vigyünk egy tervet.

Victor Frankenstein szörnyének különböző ábrázolásai

A 20. században a fizika, a matematika és a számítógéptudományok előretörésével az irodalmi elképzelésekben a tudós alakjához egyre kevésbé illett az érzelmesség. Egy korabeli fotón egy nő alakja, aki egy lombikot tanulmányoz, miközben gyermeke mellette sír, Marie Curie személyének egyértelmű kritikájává vált. Ebből az embertelen, érzelemmentes karakterből később az erkölcstelen tudós képe is táplálkozott.

5. A tudós mint kalandor

A hősi kalandor elképzelése az egyik legvonzóbb, habár nagyon is leegyszerűsített modern sztereotípia. A 19. századi megjelenését a haladásba vetett hitnek és a technológia látványos eredményeinek köszönheti, amivel a tudomány a találmányok mögött álló eszközként kerül újraértelmezésre. Tipikus példái ennek a kalandor típusnak Jules Verne főhősei – például a Nemo kapitány (1870) hasonnevű főszereplője vagy Otto Lidenbrock professzor az Utazás a Föld középpontja felé című regényből (1864) –, akik meghódítják a természet világát, és felülemelkednek az emberi korlátokon. Bátorságuk, kitartásuk, optimizmusuk és a tudományos ismeretek iránti tiszteletük legyőz minden nehézséget.

  

Nemo kapitány a Nautilus tengeralattjárón; Otto Lidenbrock illusztrációja

20. századi megfelelőik a feltalálók és a tudományos-fantasztikus művek űrutazói lettek, mint a Star Wars, Star Trek filmek és sorozatok, vagy Isaac Asimov utópiái. Később karakterük egy újabb jellemzővel bővült: a Pandora sztereotípiával, amikor a tudós elveszti a kontrollt találmányai felett.

6. Az őrült, gonosz, veszélyes tudós

Ennek a karakternek az eredete az alkimista tudóséban gyökerezik, ám a 20. századi írók és filmkészítők egy új tulajdonságot is hozzáadtak: a megalomániát. A tudomány és technológia rohamos fejlődésével a tudósok teremtményei – mint Frankenstein szörnye – már nem csak néhány emberre jelentettek veszélyt, de kataklizmikus hatásukkal nemzeteket, akár az egész emberiséget eltüntethették a Föld színéről.

Az atombomba ideje előtti történetekben legtöbbször kémikusok vagy biológusok kezébe került a világ sorsa, de ebben az időszakban még minden irányítás alatt állt. Nagaszaki és Hirosima azonban megváltoztatta ezt a képet, többé nem lehetett hinni abban, hogy minden kontroll alatt van tartva, és a tudományos fejlesztések negatív következményei egy új, az egész társadalmat érintő problémává változtak. Teller Ede, akit az atombombánál ezerszer pusztítóbb hidrogénbomba „atyjának” neveznek, Dr. Strangelove (1963) karakterét ihlette. Hasonló megalomán tudós pedig ma is feltűnik a történetekben, pl. Dr. Maru, aki a gázmaszk üvegét is átoldó ideggázt talált fel (Wonder Woman, 2017).

Dr. Strangelove

 

7. A tehetetlen tudós

A tehetetlen tudós karaktere több időszakban is megjelent. A tudós valamilyen felsőbb utasítás miatt kénytelen lemondani a felfedezéséről, amit aztán általában rossz célra használnak fel. Ilyen volt a Vírus című 1995-ös film, vagy az Avatar, ahol Dr. Grace Augustine kutatásait az idegen bolygó bennszülötteinek megtörésére és elkergetésére használtak fel.

 

Ezek a sztereotípiák együtt utaznak velünk térben és időben az irodalmi és filmes történeteken keresztül. A tudományfilozófus, Theodore Roszak így fogalmaz:

A popkultúra e képeinek többségében egy félelem van jelen […] félelem attól, hogy tudósaink, ezek a jó szándékú és tisztességes férfiak és nők titánokká válnak, akik egy napon viszont szörnyeket alkotnak.

 

Források:

  • Haynes, Roslynn. (2003). From Alchemy to Artificial Intelligence: Stereotypes of the Scientist in Western Literature. Public Understanding of Science 12(3): 243-253.
  • Haynes, Rosslyn. (2017). From Madman to Crime Fighter: The Scientist in Western Culture. Baltimore: John Hopkins University Press.
  • Tudor, Andrew. (1989). Monsters and Mad Scientists: A Cultural History of the Horror Movie. Oxford: Basic Blackwell.
  • Weingart, Peter, Claudia Muhl and Petra Pansegrau. (2003). Of Power Maniacs and Unethical Geniuses: Science and Scientists in Fiction Film. Public Understanding of Science 12(3): 279-287.

Képek forrása:

Petschner Anna, egyetemi tanársegéd a BME GTK Filozófia és Tudománytörténet Tanszéken, az Áltudomány és tudomány, valamint a Technológia és Társadalom tantárgy oktatója. Kutatási területe a tudományos újságírás és tudományos blogok vizsgálata.

Szólj hozzá

sztereotípia tudománykommunikáció tudó szumma