Mint minden eldöntendő kérdéstől, a fentitől is azt várjuk, hogy vagy egyértelmű „igen”, vagy egyértelmű „nem” legyen rá a helyes válasz. Gyanúm szerint sokan mégis azt a választ adnák erre a kérdésre, hogy „attól függ”. Sőt, még arra is hajlanék, hogy nekik adjak igazat. De mitől is függ akkor?

Kezdjük a tényekkel.

Biológiai értelemben két azonos neműnek természetesen nem lehet közös gyereke. Magyarországon jogi értelemben sem: akár szülés, akár örökbefogadás révén lesz gyerekük, hivatalosan csak az egyikük lehet a gyermek szülője – bár azt semmi nem tiltja, hogy valaki az azonos nemű partnerével közösen nevelje a gyermekét, ám csak az egyikük fog jogilag szülőnek számítani.

Persze amikor feltesszük a fenti kérdést, nem feltétlenül a „tényekre” vagyunk kíváncsiak.

Sokkal inkább arra kérdezünk rá, hogy szabad-e, megengedhető-e, netán egyenesen kívánatos-e, hogy azonos nemű pároknak gyermeke legyen. Vagyis arra, hogy szeretnénk-e, hogy fennálljon azonos nemű párok számára a gyermekvállalás lehetősége. Azaz nem egy deskriptív, leíró állítás igazságára vagyunk kíváncsiak, amikor a fenti kérdést feltesszük, hanem egy normatív, irányadó döntéssel kapcsolatos véleményt szeretnénk hallani.

Tények vagy értékek?

A tények már csak azért sem túl érdekesek ebben az esetben, mert sem a biológiai, sem a jogi feltételek nem mondanak semmit az azonos neműek gyermekvállalásának sajátosságairól. Számos ellentétes nemű párra is igaz, hogy biológiailag nem lehet közös gyerekük (pl. valamelyik fél terméketlensége miatt), a jog pedig mindössze egy olyan szabályozást rögzít, amely elvileg bármikor megváltoztatható. Ideális esetben a jogi feltételeket a társadalmilag elfogadott normákhoz szokás igazítani, azaz úgy tűnik: egyedül rajtunk múlik, hogy mi a fenti kérdésre a válasz. Magyarán eldönthetjük, hogy lehet-e azonos nemű pároknak gyereke.

Sokan persze nem gondolják így; pontosabban úgy gondolják, hogy még ha úgy is döntenénk, hogy az azonos neműeknek jogilag lehet (vagy éppen nem lehet) gyerekük, valójában a helyzet nem a mi döntésünktől függ, legfeljebb téves címkéket aggatnánk a valóság tőlünk függetlenül elrendelt személyközi kapcsolataira, mint amilyen a szülő-gyermek viszony.

Érvelési stratégiák

Ha ténykérdésnek tekintjük az azonos neműek gyermekvállalásának lehetőségét, akkor feltételezzük azt, hogy van (volt, lesz) egy olyan tény, amely vagy garantálja, hogy az azonos neműek gyermeket vállalhassanak, vagy garantálja, hogy ne vállalhassanak. Ez egy csapásra meg is oldaná a vitát: csupán szembesülnünk kellene ezzel a ténnyel (bármelyik is legyen az a kettő közül). Azonban úgy tűnik, ettől messze vagyunk – nem véletlen, hogy a vita nem dőlt el egyik irányba sem, ugyanis semmilyen kényszerítő bizonyíték, érv, evidencia nem áll rendelkezésünkre.

Az alternatív érvelési stratégia az, ha azt mondjuk: hagyjuk a fenébe a tényeket! Akár van olyan tény, amely eldönthetné a vitát, és csak nincs erről (még) tudomásunk, akár nincs is ilyen tény, sokkal jobban járunk akkor, ha úgy fogjuk fel az egészet, hogy a kérdésre adandó válasz csakis rajtunk áll. Vagyis attól függően lehet, vagy nem lehet azonos neműeknek gyermeke, hogy mit értünk azon, hogy „x személy y és z gyermeke”. Csupán azt kell eldöntenünk – gondosan figyelembe véve persze a két állítás lehetséges következményeit –, hogy melyik mellett köteleződjünk el.

Mindkét stratégiának megvannak az előnyei és hátrányai.

Ha azt mondjuk: márpedig ténykérdés, hogy lehet-e gyermekük az azonos neműeknek, egyszer és mindenkorra megválaszoltnak tekintjük azt (feltételezve persze, hogy nekünk azért még futnunk kell pár kört a válasz után). Azonban mivel döntő érvvel, amit mindenki elfogadna, ezeddig sem pro, sem contra nem találkoztunk, ez a stratégia éppen akkora valószínűséggel támogathatja azt, hogy nincs igazunk, mit azt, hogy van. 

Ha viszont azt mondjuk, hogy a kérdés értékekről, elköteleződésekről, preferenciákról szól, akkor megszabadulunk annak a terhétől, hogy esetleg kiderülhet: a kérdést eldöntő, egyelőre számunkra ismeretlen tény (vagy tények halmaza) ellenünk szól. Cserébe viszont végeláthatatlan vitának adunk teret azzal kapcsolatban, hogy ki, mi alapján, mit is szeretne pontosan mások gyermekvállalásával kapcsolatban normának tekinteni.

Danka István a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, valamint a Neumann János Egyetem egyetemi docense, A racionalitás mércéi kutatócsoport vezetője. A Pécsi Tudományegyetemen diplomázott, doktori értekezését az angliai Leeds-i Egyetemen védte meg. A fentieken kívül oktatott az ELTÉ-n, kutatásokat folytatott az MTA Filozófiai Kutatóintézetében, a müncheni LMU-n, a Bergeni Wittgenstein Archívumban, a Bécsi Egyetemen. Jelenlegi kutatásai a racionalitáselméletek, a metafilozófia, az érveléselmélet és oktatásfilozófia egymást sokban átfedő területeire fókuszálnak. Tanszékünkön Kutatásmódszertan és Üzleti kommunikáció tárgyakat oktat.