Út a halálhoz és a kiteljesedéshez (1. rész)

Ebben a kétrészes cikkünkben a nagy hatású pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross munkássága kerül bemutatásra, aki azzal vált ismertté, hogy elsőként végzett tudományos igényű kutatásokat haldoklókon. Legjelentősebb műve, A halál és a hozzá vezető út 1969-ben jelent meg, amelyben közzétette a haldoklás stádiumait rendszerező elméletét, és amelyben egyben rávilágított azokra a súlyos problémákra, amelyek áthatják modern nyugati társadalmunk halállal, haldoklással és gyásszal kapcsolatos attitűdjeit. Bár közel ötven év eltelt e mű megjelenése óta, Kübler-Ross kutatási eredményei továbbra is aktuálisak, ma is gyakran hivatkoznak rá a szakemberek.

Dr. Elisabeth Kübler-Ross

„Ha önöknek jó a lelkiismeretük, és szeretettel végzik a munkájukat, akkor megaláztatásban lesz részük és megnehezítik az életüket. Aztán tíz év elteltével kapnak tizennyolc díszdoktori címet ugyanazért a munkáért. Hát ilyen az én életem.” (Kübler-Ross 2006/2012, 7) – így jellemezte pályafutását Elisabeth Kübler-Ross, a kiemelkedő hatású pszichiáter, aki azzal vált ismertté, hogy A halál és a hozzá vezető út (On Death and Dying) című művében közzétette úttörő kutatásainak eredményeit, amelyeket haldoklókon végzett. Kübler-Ross munkásságának jelentőségét jól tükrözi számos kitüntetése és elismerése, többek között az, hogy a Time magazin 1999-ben a 20. század száz legnagyobb hatású egyénisége közé sorolta őt.

Miért tekintik Kübler-Ross munkásságát annyira jelentősnek? Azért, mert ő végzett először mai értelemben vett tudományos igényű kutatásokat haldoklókon. Kutatásai eredményeképpen arra jutott, hogy a gyógyíthatatlan betegek viselkedése, attitűdje visszatérő sémákat, rendszerbe foglalható általános jelenségeket mutat, ami arra enged következtetni, hogy kivétel nélkül mindenki hasonló lelki folyamatokon megy keresztül az élete utolsó szakaszában. Ezek a lelki folyamatok öt stádiumra bonthatók: ez az úgynevezett Kübler-Ross modell, amelyet ma is elfogadnak a pszichológiában (ennek részleteit cikkünk második részében fejtjük ki).

Tudományos eredményein túl ugyanakkor egy másik nagy érdeme is van Kübler-Rossnak: széles körben felhívta a figyelmet arra, hogy mennyire nem egészséges az, ahogyan mai társadalmunk a halálhoz, a haldoklás folyamatához és a haldoklókhoz viszonyul. Így munkássága nem pusztán tudományos kutatásokra terjedt ki – bár azok sem csekély horderejűek –, hanem emellett rengeteg erőfeszítést tett annak érdekében, hogy megváltozzon a társadalom – az egészségügyi intézmények, a szakemberek és az egyes magánemberek – hozzáállása e témához. E cél elérése érdekében workshopokat és nyilvános előadásokat tartott, ezenkívül ő maga is létrehozott egy központot, amely a haldoklókat és családtagjaikat fogadta.

Dr. Elisabeth Kübler-Ross egy beteg gyermekkel és édesanyjával

Elhivatottság

De kezdjük csak az elején! Hogyan is jutott eszébe egy jólétben és rendezett családi körülmények között élő, fiatal svájci nőnek az a gondolat, hogy haldoklókkal foglalkozzon? A választ Kübler-Ross visszaemlékezései alapján a következő történetben találhatjuk meg. Az 1926-ban született pszichiáternő a második világháború idején részt vett egy menekülteket segítő önkéntes szervezet munkájában, és annak keretében eljutott a lengyelországi Majdanek koncentrációs táborába. Amit ott tapasztalt, mérhetetlenül felkavarta. Így nyilatkozott róla később:

Azt hiszem, ott vette kezdetét későbbi munkám, hogy a haldoklással és a halállal foglalkozzam. A saját szememmel láttam a koncentrációs táborokat, a gyerekcipőkkel teli vagonokat, meg olyanokat is, amelyek tele voltak tömve a táborok áldozatainak hajával. Vitték Németországba, hogy párnákat csináljanak belőlük. Ha az ember érzi egy koncentrációs tábor szagát, és látja a krematóriumokat, és hozzá még olyan fiatal, mint én voltam, akkor egy ilyen élmény után már nem lesz ugyanaz, aki volt.

Kübler-Ross 2006/2012, 21

Egy másik alkalommal pedig így beszélt:

Ez egy koncentrációs táborban, Majdanekben kezdődött, ahol láttam, hogyan vonultak a gyerekek a gázkamrákba, miután elvesztették családjukat, otthonukat, az iskolát, mindenüket. A tábor falait pillangókat ábrázoló képek díszítették, amiket ezek a gyerekek rajzoltak. Felfoghatatlan volt számomra. Gyermekek ezrei vonultak a gázkamrákba és amit maguk mögött hagynak – pillangók. Ez volt számomra valójában a kezdet.

Redwood 1999

A majdaneki koncentrációs tábor épülete

Kübler-Ross a második világháború után orvosi diplomát szerzett a Zürichi Egyetemen, majd az Egyesült Államokba költözött amerikai férjével. Ezután a Coloradói Egyetemen diplomázott mint pszichiáter, és a Chicagói Egyetem Orvostudományi Tanszékén dolgozott, amikor elkezdte nagy hatású kutatását. A kutatást tulajdonképpen nem ő kezdeményezte, hanem a feladat találta meg: 1965-ben négy teológus hallgató felkereste, mivel egyetemi dolgozatot kellett írniuk az emberi élet kríziseiről, és ők ezen belül a haldoklás témáját választották. Ez adta az ötletet arra, hogy közösen – Kübler-Ross és a teológushallgató lelkészek – felkeressék a chicagói egyetemi klinikák haldokló betegeit, és interjút készítsenek velük. Kübler-Ross fő műve, A halál és a hozzá vezető út ezekből az interjúkból tartalmaz válogatást, szó szerint visszaadva az eredeti hangfelvételeket. A mű célját a következőképpen jelöli meg a szerző:

Megkértük a haldoklót, legyen tanítónk, hogy többet tudhassunk az élet utolsó stádiumairól és a velük járó szorongásokról, félelmekről és reményekről. Én egyszerűen leírom betegeim történetét, akik elmondták gyötrelmeiket, reményeiket és azt is, ha csalódtak bennünk. Remélhetőleg az itt leírtak majd többeket arra késztetnek, hogy ne meneküljenek el a »reménytelenül« beteg emberek elől, hanem menjenek közelebb hozzájuk, mivel igen sokat tehetnek értük utolsó óráikban. Az a néhányunk, aki ezt meg tudja tenni, rájön majd, hogy ez mindkét fél számára hasznos lehet; sokat tanul az emberi gondolkodásról, létünk egyedülálló emberi aspektusairól, gazdagabb lesz e tapasztalatok révén, és talán kevésbé fog szorongani saját halandóságának tudatától.

Kübler-Ross 1969/1988, 23–24

A halál és a hozzá vezető út

Az esettanulmányokat és a kutatási eredményeket tartalmazó eredeti mű 1969-ben jelent meg On Death and Dying címmel, a magyar fordítás pedig 1988-ban – tehát egyikük sem mai irodalom, ugyanakkor jelentőségük nem csökkent megjelenésük óta. A magyar fordításhoz Buda Béla pszichiáter írt előszót, amelyben a számos díjjal kitüntetett szakember megfogalmazza azokat a problémákat, amelyek sajnos manapság is ugyanúgy aktuálisak, mint harminc, vagy ötven évvel ezelőtt:

A halál napjaink embere számára is (…) rettenetes és rejtelmes dolog, amelyre nem jó gondolni sem, amely elől el kell bújni, el kell zárkózni. Már az ötvenes évek szociálfilozófusai is hangsúlyozták, hogy a mai társadalomban a halál különleges tabu-téma, olyan, mint a szexualitás volt a viktoriánus korban. (…) Ekkor, az ötvenes években figyeltek fel arra, milyen rideg és elszemélytelenedett a modern temetés, mennyire csak a külsőségek uralkodnak benne, milyen felszínes a gyász, és hogyan próbálják az emberek önmagukat és szeretteiket távol tartani mindentől, ami a halállal kapcsolatos. (…) A haldokló közeléből szinte menekül mindenki, a nagyvizit elszalad, az orvosok csak néhány szóra és a legszükségesebb beavatkozásokra szorítkoznak, a betegtársak közül mindenki a folyosón tölti az időt, aki csak mozogni képes. A hozzátartozók is gyorsan elmenekülnek, a vigasztaló szavak gépiesek.

Kübler-Ross 1969/1988, 8–9

Kübler-Ross esettanulmányai kitűnő példát szolgáltatnak arra, milyen komoly nehézséget okoz manapság a halálról való őszinte kommunikáció. Ezt jól mutatja az, hogy az orvosok gyakran nem tudják, hogyan közöljék a pácienssel gyógyíthatatlan betegségét, illetve amikor az orvos egy hozzátartozónak közli a rossz hírt, akkor a hozzátartozó ugyanilyen kellemetlen helyzetben érzi magát, és nem tudja megfelelően továbbadni a hírt az érintettnek. Ez pedig szerencsétlen helyzetet idéz elő: még ha senki nem is közli az érintett féllel a gyógyíthatatlanságát, ő akkor is érzi, hogy megváltozik a körülötte lévők viselkedése – hiszen hirtelen olyan kedves, türelmes és barátságos viselkedést tapasztal mindenki részéről, amilyenben még soha nem volt része –, és egy-egy véletlenül elejtett félmondatból vagy a non-verbális kommunikációból megérzi, hogy kimondták rá a halálos ítéletet. A kommunikációra való képtelenség feszültségeket szül a családban: nem tudják tisztázni a beteggel, milyen temetkezési szertartást szeretne, vagy milyen végakarata van a vagyonával és a félbehagyott munkájával kapcsolatban. Az őszinte kommunikáció hiánya szenvedést okoz mindegyik félnek: az orvos és a hozzátartozók menekülnek a beteg esetleges kérdései elől, a beteg pedig szenved, hogy nincs körülötte senki, akivel megoszthatná a gondolatait és az érzéseit, így magányra van ítélve ebben a rendkívül nehéz helyzetben. Kübler-Ross interjúi között számos ilyen esetet találunk, de emellett arra is akad példa, hogy néha az orvos megmondja őszintén a rossz hírt a páciensnek, ám olyan stílusban, hogy azzal óriási lelki megrázkódtatást okoz neki.

A betegnek eleve hatalmas feladattal kell megbirkóznia: el kell fogadnia, hogy hamarosan véglegesen el kell válnia a szeretteitől, és az élete – és esetleg az életműve is – félbeszakad. Buda Béla így fogalmaz: „Sok az elhunytakkal kapcsolatos bűntudat, önkínzás, a családtagok és mások sem tudnak normálisan kommunikálni a haldoklóval. Ezért lenne fontos, hogy a thanatológiai (a haldoklással és halállal kapcsolatos kutatások – a szerk.) ismeretek jobban áthassák a köztudatot.” (Kübler-Ross 1969/1988, 16)

Ezen a ponton automatikusan adódnak a kérdések: miért nem vagyunk képesek normálisan kommunikálni a haldoklóval? Miért nem tudjuk megfelelően kezelni az elmúlást és a gyászt? Mit tehetünk annak érdekében, hogy megváltozzon ez a helyzet?

Halál és gyász régen és ma

A szakértők – orvosok, történészek, antropológusok – egyetértenek abban, hogy régebben sokkal természetesebb módon kezelte társadalmunk az elmúlást, illetve a természeti vagy legalábbis a természettel közelebbi kapcsolatban álló népekre manapság is ez jellemző, csak belőlük egyre kevesebb van.

A történész Philippe Ariès kutatásai azt mutatják: nagyjából a 19. századig a haldoklás egyfajta nyilvános, közösségi esemény volt a nyugati civilizációban. Ez azt jelenti, hogy amikor a beteg érezte halála közeledtét, odahívatta a betegágyához családját, rokonait és barátait, a gyerekeket is beleértve. "Jó halálnak" azt tartották, amelynek közeledtét előre megérezte az ember, és amely esetén így lehetőség volt arra, hogy összehívják a nyilvánosságot és a beteg elbúcsúzzon otthonában a szeretteitől. (Ennek ellentéte volt a "ronda és rettenetes halál", amely váratlanul, felkészületlenül és magányában érte az embert.)

Egy haldokló ágya mellett (15. századi ábrázolás)

A nyilvános haldoklásnak fontos eleme volt, hogy a haldokló irányította a körülötte zajló eseményeket: ő határozta meg, mikor hívják el hozzá a papot, és mikor kezdjenek el végezni felette halotti szertartásokat. Ő irányíthatta azt is, hogy mikor melyik szertartási szöveget mondják el a jelenlévők. A gyász közösségi megélése sokat segített, így könnyebben fel tudták dolgozni az emberek hozzátartozójuk elveszítését – a halál az élet természetes velejárója volt. Ezzel összefügg, hogy sokáig tömegsírokba temették az elhunytakat: csupán a 18. században kezdődött el az a jelenség, hogy az elhunytaknak személyre szóló temetőparcellát szokás vásárolni.

Ariès szerint a 19. század környékén kezdett el megromlani a társadalom viszonyulása a halálhoz: a romantika korában megjátszottnak kezdték tartani a korábbi nyilvános haldoklást a vele járó szertartásokkal együtt, és azt tartották értéknek, ha az ember őszintén és mély érzésekkel telve éli át a személyes gyászát a csoportos rítusok helyett. De ami Ariès és mások szerint is még fontosabb oka annak, hogy manapság nem tudjuk megfelelően kezelni a halált: az iparosodás, ami magával vonta az egyre nagyobb mértékű intézményesülést és az elszemélytelenedést, ami alól az egészségügy sem kivétel. Ma az esetek nagy többségében kórházakban halnak meg az emberek, sokszor magányosan, és a haldokló ráadásul egyáltalán nem tudja irányítani a körülötte lévő eseményeket, neki kell alkalmazkodnia a kórház szabályaihoz és személyzetéhez.

Buda Béla úgy gondolja, a jelenlegi helyzet előállásában kiemelt szerepe van a két világháborúnak is, amelyek során a halál egyrészt tömegjelenséggé vált, másrészt pedig számos esetben nem volt alkalom a gyász normális megélésére, hiszen sokan egyszerűen csak eltűntek a háborúkban, és a hozzátartozók nem tudhatták biztosan, hogy meghaltak-e. Ezenkívül manapság a leggyakoribb halálozási ok a szív- és érrendszeri betegségek, ami miatt a halál sokszor váratlanul, egyik pillanatról a másikra következik be, így nincs alkalom a felkészülésre sem az elhunyt, sem a hozzátartozók részéről.

A halál tabuként való kezelése és a gyász feldolgozásával kapcsolatos problémák köszönnek vissza Elisabeth Kübler-Ross esettanulmányaiban, és Kübler-Ross nagy érdeme, hogy felhívta a figyelmet széles körben ezekre a jelenségekre mint égető problémákra, amelyekkel szembesülnie kell a társadalmunknak, és amelyek sürgős kezelésre szorulnak.

Cikksorozatunk következő részében fejtjük ki bővebben Kübler-Ross kutatási eredményeit.

További linkek: 

• Az Elisabeth Kübler-Ross Alapítvány honlapja
• Filmfelvétel a majdaneki koncentrációs tábor felszabadításáról
• Elisabeth Kübler-Ross egy haldoklóval beszélget - interjú (1983)

Bekő Éva a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végezte a BA-szintű tanulmányait, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Közép-európai Egyetemen szerzett filozófia szakos MA-képesítést. Jelenleg a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskolájának a hallgatója, a kutatási területe az elmefilozófia és az ind filozófia.