Aki sportolt már komolyan, vagy hosszú diétára fogta magát, az tudja, hogy ezek a tevékenységek sokszor legyőzhetetlennek tűnő kihívások elé állítanak minket. Ez sokszor még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy az edzésnek köszönhetően oldódik a stressz, egészségesebbek leszünk, és elégedettek leszünk magunkkal. Azonban mikor igazán fáradtak vagyunk, akkor ezekre a gondolatainkra valahogy úgy szoktunk reagálni, hogy „A fene se akar elégedett lenni magával! Én csak aludni akarok!” Ha ez a tendencia elharapódzik az életünkben, akkor bizony egy-egy hosszabb távú cél, mondjuk egy maratoni futóverseny teljesítése, is hiú ábránd maradhat. Na persze vannak súlyosabb önsorsrontó tendenciák is: függőség, depresszió, lélekölő mindennapi környezet.

Stanley Milgram sokat vitatott tekintélykísérletei során például arra kért embereket, hogy áramütéssel büntessék, a kérdéseikre rossz választ adó „tanulót”. Habár a kísérleti eredményeket ma már sokan vitatják, ezek a viták leginkább akörül alakultak ki, hogy vajon a tekintélytisztelet vagy a bizalom motiválta az alanyokat arra, hogy egyre erősebb áramütéssel kínozzanak valakit. Milgram (1963, 375) és kollégái azonban tettek egy nagyon érdekes megfigyelést a kísérleti alanyok lelkiállapotára vonatkozóan. Milgram ezt az állapotot ellentmondásos engedelmességnek nevezte. Haslam és Reicher eredményei fényében a kifejezést ellentmondásos bizalomra is cserélhetjük, ami mit sem változtat azon a tényen, hogy az esetenként teljesen kiegyensúlyozottan érkező kísérleti alanyok a kísérlet során 20 perc alatt „rángatózó, dadogó ronccsá” váltak:

„Megfigyeltem, ahogy egy felnőtt és kezdetben már-már elkényeztetett üzletember magabiztosan és széles mosollyal az arcán lép be a laborba. Húsz percen belül nem maradt más belőle, mint egy rángatózó, dadogó roncs, aki sebes léptekkel haladt az idegösszeomlás felé. Állandóan a fülcimpáját húzgálta és a kezét tördelte. Az egyik pillanatban öklét a homlokához emelve motyogta: »Istenem, kérlek vess véget ennek!« Azonban, mindennek ellenére, továbbra is reagált a kísérletező minden szavára, és mindvégig engedelmeskedett neki.”

(Milgram 1963, 377 – az eredeti angol szöveg fordítása)

Milgram kísérlete

Oldjuk meg problémáinkat agysebész segítségével!

Képzeljük el, hogy kilépünk Milgram laborjából és máris mennünk kell edzeni. Na ugye, hogy nehezünkre esne rávenni magunkat? Márpedig egy-egy túlságosan szigorú szülő, főnök, tanár, élettárs könnyen derékba törheti délutáni edzéstervünket és maratoni álmainkat. Ezekben a helyzetekben sokat javítana az életünkön egy olyan tabletta, mely azonnal visszaadná önbecsülésünket. Komoly traumák után lefoglalnánk egy időpontot valamelyik agysebésznél, és egy hét múlva már vígan futnánk a köröket a Margitsziget körül.

Az agresszió csökkentésére például az 1960-as és 70-es években sebészi beavatkozásokat, az úgynevezett sztereotaxiás amigdalotomia nevű eljárást alkalmaztak. 2003-ban például (Gao et al 2003) ópiátokkal szembeni függőséget gyógyítottak kínai sebészek úgy, hogy sebészi úton távolítottak el egy részt a páciens agyának jutalmazó-központjából (nucleus accumbens).

Lehet, hogy sokkal olcsóbb lenne az élet ha nem börtönökre költenénk a pénzt, hanem olyan agysebészeti eljárásokra, amelyek segítségével a bolti tolvajok agyát egyszer és mindenkorra „helyre lehetne hozni”. Viszont az a helyzet, hogy a kérdés sokkal bonyolultabb annál, hogy ilyen középkorinak tekinthető módszerekkel álljunk neki társadalmi reformokat bevezetni. Gondoljunk csak bele, még ha egy doboz gyufa árába kerülne is, ki jelentkezne közülünk először egy ilyen agyműtétre, pusztán azért, mert nem bírja rávenni magát, hogy elmosogasson ebéd után? Na ugye!

Erkölcsi kételyek a beavatkozásokkal kapcsolatban

A fentiekben bemutatott sebészi beavatkozások az úgynevezett nem-kognitív erkölcsi célú bio-fejlesztések kategóriájába sorolhatók. Ezek azok a változások, melyek úgy javítják képességeinket, hogy közvetlen módon befolyásolják motivációs rendszerünket például azzal, hogy eltávolítják agyunknak azt a részét, mely az agresszivitásért felelős.

Ahhoz, hogy etikailag értékelni tudjuk a kognitív javításokat és agyi beavatkozásokat Neil Levy (2007; 2020) bevezeti az úgynevezett etikai egyenértékűség elvét. Eszerint az elv szerint azok a kognitív javítások és agyi beavatkozások fogadhatóak el morálisan, melyeknek van egy külső, morális értelemben azonos párjuk. Például, ha azon szeretnénk elgondolkodni, hogy vajon helyes-e valaki agyát megműteni azzal a céllal, hogy bármikor képes legyen eljátszani Beethoven 6. szimfoniájának első tételét, ezt a következőképpen dönthetjük el. Akkor etikus, ha van egy olyan eljárás, mely erkölcsileg nem kifogásolható, és nem igényel műtéti beavatkozást. Tehát ha műtét nélkül is meg lehet tanítani valakit arra, hogy eljátsza Beethoven 6. szimfóniáját és ebben semmi kivetnivaló nincs, akkor abban sem lesz semmi erkölcsileg kifogásolható, ha ezt műtéti eljárással érjük el. Mindenki használ ilyen külső (nem műtéti) eljárásokat, aki rendszeres kávéfogyasztással küzd az elalvás ellen, vagy előjegyzési naptárat vezet, hogy ne felejtse el, mit tervezett mára három hónappal ezelőtt. Levy szerint, amennyiben egy ilyen külső javító-eszköz morálisan elfogadható, úgy ennek sebészeti beültetése is elfogadható akkor, ha a beavatkozás hatásai erkölcsi értelemben nem térnek el azoktól, melyekkel a külső eszköz használata is jár. Ha viszont, például az agyunkba ültetett naptár következtében, csökken bennünk az empátia képessége, akkor Levy azt javasolja, hogy maradjunk inkább a zsebnaptárnál.

Na de mi baj történhet akkor, ha mindenki agyából kioperálunk egy-egy darabot és ezzel mindenkit képtelenné teszünk arra, hogy rosszat tegyen? Nyilvánvalóan nehéz megállapítani, hogy egy ilyen beavatkozásnak pontosan milyen következményei lesznek a páciens további életére nézve, azt meg még ennél is nehezebb megmondani, hogy hogyan járnak azok a páciensek, akik még a kísérleti fázisban esnek át hasonló műtéten. Na meg persze azt is el kellene döntenünk végre, hogy melyek a helyes és melyek a helytelen cselekedetek. Ezen a kérdésen is alig pár ezer éve morfondírozik az emberiség. Most egy pillanatra tegyük félre ezeket az aprónak cseppet sem mondható kérdéseket és nézzük meg, hogy ezektől függetlenül van-e értelme arról álmodozni, hogy egy sikeres műtét után, végre le tudunk majd futni egy maratoni futóversenyt. Ugyanis akad egy, a technológiai korlátoknál és az erkölcsi szkepszisnél is időtállóbb morális probléma ezzel az egész műtétesdivel.

Pillanatkép a Száll a kakukk fészkére filmből (1975), amiben a főhőst alakító Jack Nickolson olyan elmegyógyintézetbe zárja magát, ahol előszeretettel alkalmaznak kétséges (agy)sebészi eljárásokat a bentlakók "gyógyítására"

Az erkölcsi fejlődés lehetőségének elvesztése

Kezdetnek vegyük például Anthony Burgess példáját a Mechanikus Narancsból. Itt a főhős, Alex, egy olyan terápián vesz részt, melynek következtében minden olyan esetben, amikor valamilyen erőszakos tettet szeretne végrehajtani, gyötrő fejfájás tör rá, mely eltereli a figyelmét. Na most képzeljük el, hogy átesik valaki egy ilyen terápián vagy sztereotaxiás amigdalotomiát végeznek rajta, melynek következtében csökken benne az agresszióra való hajlam. 

Jonathan Pugh (2019) oxfordi filozófus szerint ezekkel a típusú eljárásokkal kapcsolatban felvethető egyik komoly probléma az, hogy sértik a páciens helytelen cselekvésre való szabadságát (Harris 2016). Ami még akkor is gond, ha mi magunk kérjük az adott terápiát. Na de miért lenne ez probléma? Pugh egy alapvetően arisztotelészi gondolatot elevenít fel, melynek lényege az, hogy az erényes élet egyben aktivitás is, annak a képességünknek aktív használata, hogy erényesen cselekedjünk, és ne erénytelenül. Az erények puszta birtoklása Pugh Arisztotelész-olvasata szerint nem elegendő a helyes és boldog élethez, azokat aktívan gyakorolnunk kell. Namármost, ha valakit képtelenné teszünk arra, hogy helytelen dolgokat is tegyen néha, és egy Grállovag-szerű biorobottá változtatjuk, akkor az illető elveszti ezt az aktivitást, és elveszti azon autonómiáját is, hogy a jó és rossz között válasszon, mely az ember erkölcsi fejlődése és boldogsága szempontjából szerinte elengedhetetlen. 

Na jó, de ha nem segíthet az idegsebész, akkor hogyan vehetjük rá egymást arra, hogy ne lopjuk el egymás holmiját, illetve hogy végre le tudjuk futni azt a fránya maratoni távot úgy, hogy közben erkölcsi fejlődésen is keresztülmenjünk? – kérdezhetnénk.  Miranda Fricker (2014) arra hívja fel a figyelmet, hogy van egy kiváló társadalmi gyakorlatunk, mely betöltheti ezt a szerepet és ehhez még csak az agyunkat sem kell megműttetni, ez pedig egymás hibáztatása. Amellett érvel, hogy annak a gyakorlatnak, hogy a helytelennek vélt cselekedetekért neheztelünk egymásra, az a funkciója, hogy egymásban lelkiismeret-furdalást keltünk, és felhívjuk a másik figyelmét arra, hogy amit tesz, az helytelen. Ennek következtében embertársunk felülvizsgálhatja saját motivációit és jobb emberré válik. Na igen ám, de aki próbálta már finoman jelezni a villamoson utazó embertársának, hogy nem szép dolog mások holmiját felkapni és elrohanni vele, az pontosan tudja, hogy ez mivel jár! Hasonló esetekben általában nem azt érezzük, hogy „milyen szép dolog is az, amikor valakinek teret adunk az erkölcsi fejlődésre”, ehelyett inkább valamiféle tehetetlenséggel vegyes rosszallás és harag uralkodik el rajtunk, főleg, ha a mi táskánkról van szó. 

A Mechanikus narancs ikonikus jelenete, amiben a főhőst alakító Malcolm McDowellnek átalakító filmeket vetítenek, a megjavítása céljából

Minek nekünk szabadság?

Pugh is azzal kritizálja a bio-fejlesztések arisztoteliánus kritikáját, hogy szép dolog az, ha embertársaink igazi boldogsága és erkölcsi fejlődése érdekében meg kell őriznünk annak lehetőségét, hogy helytelen cselekedeteket kövessenek el, na de ezek a helytelen cselekedetek általában mások boldogságának kárára válnak, ami pedig az áldozatok boldogsága szempontjából elég kellemetlen. Pugh szerint csak akkor érvelhetünk az erkölcsi célú agyműtétek ellen, ha meg tudjuk mutatni, hogy az emberi szabadság valamiért olyan értékkel rendelkezik, mely ellensúlyozza azt az árat, hogy szabadságunk révén viselkedésünkkel olykor másoknak is kárára váljunk.

Ha ez nem volna elég, van egy másik érve is amellett, hogy műttessünk ki magunkból minden olyan agyterületet, ami helytelen cselekedetekre vezet, amint erre képesekké válunk. Amellett érvel, hogy Levy etikai egyenértékűség elve megengedi az erkölcsi célú sebészi beavatkozásokat. Pugh szerint ugyanis a kognitív viselkedésterápia pont ugyanolyan beavatkozás, mint az erkölcsi célú agysebészet. Ennek során ugyanis Pugh szerint az alany és a terapeuta közös munkája arra irányul, hogy értelmezzék és megváltoztassák az alany viselkedési mintázatait annak érdekében, hogy az alany a jövőben minden különösebb erőfeszítés nélkül elkerülhessen bizonyos viselkedési formákat. Amennyiben ebben a gyakorlatban nem találunk kivetnivalót, akkor Pugh szerint egy hasonló eredménnyel járó agyműtétet is erkölcsileg elfogadhatónak kell tekintenünk.

Abban az esetben tehát, ha már tudjuk mi a helyes és helytelen közötti különbség, valamint ha az agysebész pontosan meg tudja mondani, hogy beavatkozásainknak milyen hatása lesz az alany életére, a következő trilemmával találjuk szembe magunkat akkor, ha amellett szeretnénk érvelni, hogy az erkölcsi célú agysebészet erkölcsileg rossz. Vagy el kell vetnünk Levy etikai egyenértékűség elvét, hiszen már most is használunk erkölcsi célú agyműtétekkel egyenértékű eljárásokat (például kognitív viselkedésterápia), vagy be kell tiltanunk a kognitív viselkedésterápiát és hasonló gyakorlatokat, vagy pedig meg kell tudnunk mutatni, hogy az emberi szabadság még akkor is értékes, ha szabadságunk révén olykor ártunk másoknak.

Pugh érveivel kapcsolatban persze számos kérdést fel lehet vetni. Vajon tényleg azonos hatással járna a kognitív viselkedésterápia és az erkölcsi célú agysebészet? Vagy ha a kognitív viselkedésterápia nem is, akkor vannak esetleg más olyan társadalmi rendszereink (rosszul működő iskolák, munkahelyek, gittegyletek, ahol nem tudunk szabadon gondolkodni), melyek erkölcsi értelemben megfeleltethetőek egy agysebészetnek? Lehet, hogy ezeket inkább tényleg be kellene záratni, hadd menjenenek az erkölcsjavító agysebészet ötletével együtt? Vajon ha kiderítjük mit helyes tenni, akkor tényleg fölöslegessé válik az emberi szabadság? És egy kicsit személyesebb kérdés: addig is amíg a műtétre várunk, hogyan tudjuk rávenni magunkat arra, hogy lefussuk azt a maratont?

Gyarmathy Ákos a a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékének egyetemi tanársegéde. A PTE-n szerzett filozófusi diplomát. A Mérnöketika, Ismeretelmélet, Tudományelmélet, Tudományfilozófia, Problémamegoldás és döntés a szervezetekben, Kutatásmódszertan, Érveléstechnika-logika valamint Filozófia és Művészet tantárgyak oktatója. Tagja a Lendület: Erkölcsök és értékek a modern tudományban, valamint a Measures of Rationality kutatócsoportoknak.