„Ha a Hold a hetedik házban áll, és Jupiter Mars mellé kerül, akkor béke honol a bolygók közt, és a csillagok szíve felderül.” Ezekkel a sorokkal indul a Hair című musical kezdő dala (mármint magyar fordításban), kifejezve a korszakos musical által bemutatott hippikultúra vonzalmát az asztrológia iránt. Persze a csillagjóslás, és azon belül az égitestek együttállásai iránti érdeklődés korántsem újkeletű. Vegyük például Shakespeare IV. Henrikjét, melynek második részében ezt olvashatjuk: „HENRIK HERCZEG. Saturnus és Vénus ez idő szerint érintkezésben. Mit mond ehhez a naptár? POINS. S ime, nem suttog-e czimborája is, a tüzes arczú Trigonum, urának ócska táblájával, jegyzőkönyvével, emléklapjával?” 

Ebben az írásban¹ belekóstolunk a bolygóegyüttállások kultúrtörténetébe, különös tekintettel Shakespeare korszakára, a koraújkorra, azon belül pedig a Jupiter-Szaturnusz együttállásokra és azok asztrológiai jelentőségére. Ki fog derülni, mit takar a fenti idézet „tüzes arczú Trigonum” (fiery Trigon) kifejezése, valamint az is, állítólag mi köze lehet egy bolygóegyüttállásnak Krisztus születéséhez és a betlehemi csillaghoz. Vizsgálatunk apropóját az szolgáltatja, hogy holnap, 2020. december 21-én a Jupiter és a Szaturnusz olyan szoros együttállását figyelhetjük meg (tiszta égbolt esetén), amilyenre közel 400 éve, a távcső feltalálása – pontosabban kicsit később: 1623 – óta nem volt példa.

A déli égbolt képe az együttállás táján, 2020. december 21-én 17:00 órakor. A program a Hold képét (annak fényessége miatt) korongként jeleníti meg, ám valójában közelítőleg félhold alakot fog mutatni.

Az együttállások jelensége és jelentősége

Amikor két égitest látszólag közel kerül egymáshoz az égbolton, azt együttállásnak, idegen kifejezéssel konjunkciónak nevezzük. Ebben az írásban a bolygóegyüttállásokra koncentrálunk, vagyis két (szabadszemes) bolygó konjunkcióira. E jelenség hátterében az áll, hogy a bolygók nagyjából azonos síkban – és ugyanabban az irányban – keringenek a Nap körül, ezért a földi megfigyelő számára úgy tűnik, hogy az égboltunkon járva egy közös sávban, a Nap látszó mozgása által kijelölt ún. ekliptika közelében haladnak. Minden olyan esetben, amikor két bolygó e sáv, az állatöv ugyanazon szakaszára érkezik (többnyire amikor egy látszólag gyorsabban mozgó bolygó utoléri, majd leelőzi a nála lassabb társát), bolygóegyüttállás figyelhető meg. A szabad szemmel látható bolygók együttállásai viszonylag feltűnő, látványos események, hiszen ilyenkor két fényes, csillagszerű objektum látszik egymás szomszédságában. 

A régi időkben, amikor a csillagászat és az asztrológia művelése gyakran összefonódott, sokszor nagy jelentőséget tulajdonítottak az együttállásoknak. Feltéve ugyanis, hogy a bolygók befolyással vannak a földi világra és abban zajló életünkre, és ez a befolyás annak függvénye, hogy az égbolt mely területén tartózkodnak éppen, úgy az egyazon területen található bolygópárosoktól kivételes, egymással kölcsönható effektusok várhatók. Az együttállások asztrológiai elemzését egy Abu-Maasar (latinosan Albumasar) nevű perzsa szerző végezte el a IX. században, akinek vonatkozó műve nagy népszerűségnek örvendett a késő-középkori és reneszánsz kori Európában (1140-ben fordították latinra: De magnis coniunctionibus, „A Nagy Együttállásokról”), megihletve többek között Dantét, Kolumbuszt és Shakespeare-t, számos skolasztikus és humanista tudóssal egyetemben. A csillagjóslás eme félig feledésbe merült hagyományát konjunkciós asztrológiának is szokás nevezni.

Nagy, Nagyobb és Legnagyobb Együttállások

Minden lehetséges bolygóegyüttállás közül azt tartották a legjelentősebbnek, amelyik a legritkább: a Jupiter és a Szaturnusz konjunkcióját, melyet Nagy Együttállásnak is neveztek. A szabad szemmel látható, tehát ekkoriban ismert bolygók közül ezek a leglassabbak: a Jupiter mintegy 12, a Szaturnusz pedig nagyjából 30 év alatt jár körbe az égbolton, így találkozásuk csak durván 20 évente következik be. Amellett, hogy ritkák, a Nagy Együttállások egy további érdekes jellegzetességgel is rendelkeznek, nevezetesen, hogy minden következő konjunkció az előzőhöz képest mintegy 120 fokkal távolabb (nyugatra) megy végbe az ekliptika mentén (lásd ehhez az 1. ábrát). Így amennyiben az ekliptikát egy földközéppontú körnek tekintjük, akkor e két bolygó három egymást követő együttállása egy nagyjából szabályos háromszög csúcsain következik be, majd a negyedik együttállás visszatér az első helyéhez. Ha pedig a bolygók helyzetét (pontosabban az ún. ekliptikai hosszúságát) állatövi jegyekkel jellemezzük, ahogy az asztrológiai és csillagászati hagyomány sokáig tette, akkor elmondhatjuk, hogy a 12, egyforma kiterjedésűnek (azaz 30 fokosnak) tekintett állatövi jegy közül a Nagy Együttállások sorra minden negyedikbe esnek. Az egymástól 120 fokra elhelyezkedő állatövi jegyek hármasait a nyugati asztrológiai tradíció alapműve, a II. századi Ptolemaiosz Tetrabiblosza (I/18. fejezet) nyomán trigonoknak (szó szerint háromszög) nevezték.

1. ábra A Nagy Együttállások egymást követő helyei a zodiákus mentén. Három egymás utáni helyszín megközelítőleg egy háromszöget rajzol ki. Az ábra első 12 konjunkciója az ún. vizes trigon jegyeibe esik, ám a 13. együttállástól (ún. Nagyobb Együttállás) kezdve a tüzes trigon válik aktívvá. 

Az 1. ábrán az is látszik, hogy a fent leírt, szabályos geometriai konfiguráció a valóságban persze csak közelítőleg érvényesül: a szomszédos konjunkciók szögtávolsága igazából nem 120, hanem bő 117 fok, így a negyedik együttállás nem pont ugyanoda, hanem az eredetihez képest durván 7-8 foknyira esik. Ez azt eredményezi, hogy az imént elképzelt háromszögünk mintegy forgónak tekinthető. Az együttállások sorra érintik egy trigon jegyeit, méghozzá egymás után négy ciklusban, ám az ötödik ciklus kezdetére a konjunkció-hármas elfordul egy zodiákusjegynyi mértékben (7,5x4=30), azaz átcsúszik egy szomszédos trigonba. Kerek értékekkel számolva: egy konjunkció-hármast jelző háromszög „bejárása” 3x20=60 évet vesz igénybe, tehát négy ilyen hármasé 240 évet, eddig tartózkodik a konjunkciók sorozata egy adott trigonban. Amikor az átlépés megtörténik, akkor Nagyobb Együttállásról beszélünk, azt pedig, amikor az egész folyamat körbeér, és a konjunkciók sorozata 960 év elteltével visszatér a kiindulási trigonba, Legnagyobb Együttállásnak szokás nevezni.

A fenti számadatok persze csak közelítő jellegűek, számos okból. Egyrészt a Nagy Együttállások pontos(abb) ismétlődési periódusa 19,86 év, ám ez is csak egy átlagérték, hiszen az érintett bolygók – a Jupiter, a Szaturnusz, és a megfigyelés helyéül szolgáló Föld – mozgásának enyhe egyenetlensége miatt (lásd Kepler első két törvényét) az egyes időközök némileg (akár hónapokkal) ingadoznak. Másrészt a fenti elképzeléseket valló korokban, de legalábbis eleinte kevésbé pontosan ismerték a bolygómozgások paramétereit, és az egyes szerzők számításai által kínált adatok számottevő mértékben eltérhettek egymástól. Harmadrészt a reneszánsz kori szerzők már figyelembe vették a tavaszpont precessziójaként ismert jelenséget, amelynek következtében az állatövi jegyek rendszere lassan elforog az állócsillagokhoz és az általuk alkotott csillagképekhez képest, s így a Nagyobb Együttállások közti periódus 196,6 évre, a Legnagyobb Együttállásoké pedig 786,4 évre csökken. Ez utóbbi – egyébként pontos – adatokat fogadta el például Tycho Brahe, a XVI. század végének észlelőcsillagász-óriása.

Nagy Együttállások és az asztrológia

A precíz mennyiségi kérdésektől eltekintve abban sokan egyetértettek, hogy ezeknek a ciklusoknak nagy jelentőséget kell tulajdonítani. A trigonokat megfeleltették a négy őselemnek: a Kos, Oroszlán és Nyilas hármasa képezte a tüzes trigont, a Bika, Szűz és Bak hármasa a földes trigont, az Ikrek, Mérleg és Vízöntő hármasa a légies trigont, illetve a Rák, a Skorpió és a Halak hármasa a vizes trigont. Ezek aktív ciklusai durván két évszázados időszakokat jelöltek ki, melyekben az elvárások szerint az adott elem fejtette ki természeti hatását. Az 1484-es, 1504-es és 1524-es Nagy Együttállások például a vizes trigon jegyeire estek, és Európa művelt köreit áthatotta az ebből következő áradásoktól való félelem: erről a témáról (Pannekoek népszerű csillagászattörténeti összefoglaló műve szerint) 53 korabeli szerző 133 írásáról van tudomásunk! Tegyük hozzá, hogy az 1524-es együttállás után nem sokkal az összes ismert bolygó egyszerre tartózkodott a Halak jegyében, ami sokak szerint tovább növelte a katasztrofális áradások valószínűségét – lásd ennek korabeli ábrázolásáért a 2. ábrát.

2. ábra 1524 februárjában az összes akkor ismert bolygó – beleértve a Napot és a Holdat is – egy rövid ideig a Halak jegylében tartózkodott. A korabeli fametszet ennek baljós hatását, a német parasztlázadásokat ábrázolja.

Még ennél is súlyosabb jelentőséget tulajdonítottak a Nagyobb Együttállásoknak, azaz a trigonok közti átmeneteknek, melyekre radikális váltásokkal járó korszakhatárokként tekintettek. Ilyennek tartották az 1583-as év Nagy Együttállását, amely lezárta a vizes trigon periódusát, és egyben megnyitotta a tüzes trigon korszakát. Ez a konjunkció minden addiginál nagyobb társadalmi figyelmet kapott, és igen komoly vitákat kavart a csillagászat és asztrológia szűkebb körein kívül is. Sokan köztudottnak vélték, hogy a vizes-tüzes átmenet a legfontosabb a trigonváltások közül, amely a Teremtés óta csak hat alkalommal következett be, legutóbb Nagy Károly uralkodása idején, azt megelőzően pedig Krisztus születésekor. Ezek után nem meglepő, hogy egyesek úgy hitték, az esemény a második Megváltó eljövetelét jelzi. Még Tycho Brahe is – aki egyébként aligha idegenkedett a csillagászati jelenségek asztrológiai értelmezésétől – követte azt a hagyományt, amelyik a Legnagyobb Együttállásokat megfeleltette az emberiség bibliai történelmét jellemző legfontosabb eseményeknek. Sőt, az általa (is) megfigyelt, 1572-ben felragyogó híres új csillagot (valójában szupernóva) a közelgő trigonváltás előjelének tekintette. Az esemény iránti izgatott érdeklődés még utólag is hosszú évekig kitartott, annak ellenére, hogy bár jelentősebb változások mentek végbe Európában, a konjunkció kapcsán várt gyökeres, világrengető felfordulás mégiscsak elmaradt.

Akadtak szép számmal olyanok is, akik újraértelmezték az adatokat, és inkább a következő, 1603-as Nagy Együttállással azonosították a trigonváltást. Ezek közül a legnevesebb Johannes Kepler volt. 1604-ben ismét egy újabb fényes csillag (szupernóva) született az égbolton, és Kepler, csakúgy mint korábban Brahe, egy külön művet szentelt a jelenségnek, amely 1606-ban jelent meg. A mű hosszabb címe: De Stella nova in pede Serpentarii et qui sub ejus exortum de novo iniit Trigono Igneo, azaz „Az Új Csillagról a Kígyótartó lábán, valamint a Tüzes Trigonról, mely a feltűnését követően kezdetét vette”. Kepler tehát ugyanúgy feltételezte az új csillag és a trigonváltást jelző együttállás kapcsolatát, mint Brahe, valamint ugyanúgy elfogadta, hogy a Legnagyobb Együttállások történelmi korszakhatárokat jelölnek ki. (Az együttállásról lásd Kepler rajzát a 3. ábrán.) A két esemény kapcsolatát hosszasan árnyalja: bár kimondottan elutasította azt a népszerű álláspontot, hogy az új csillag a Nagy Együttállás közvetlen velejárója volna, ugyanakkor azt is tagadta, hogy a két jelenség teljesen független lenne egymástól. Mindenesetre művét a konjunkciók elméletének tárgyalásával alapozta meg, s itt közölt egy, a trigonok közt „forgó” háromszöget talán elsőként megjelenítő ábrát (4. ábra). A szövegből az is kiderül, hogy az új csillagot akkor fedezték fel, amikor egy, a közelében bekövetkező együttállást (Mars-Jupiter) próbáltak megfigyelni, 10 hónappal az 1603-as Nagy Együttállás után, mintegy annak lezárásaként, ami szintén a kapcsolatukra tűnt utalni.

3. ábra Kepler ábrája az 1603. decemberi Nagy Együttállásról, ahol a hajnali derengésben még a Merkúr is megjelent (balra, a templom felé). A bolygók háromszöget formáltak, ami átvitt értelemben ismét csak a trigonra utal. A modern szimulációk alapján talán megkockáztatható, hogy Kepler itt összetévesztette a Merkúrt és a Szaturnuszt. 

4. ábra Kepler rajza a Nagy Együttállások sorozatáról. Ahogy az ábráról leolvasható, Kepler számításai eltértek azokétól, akik a tüzes trigon időszakának kezdetét az 1583-as konjukcióra teszik, hiszen nála az még bőven a Halakba esik. 

Nagy Együttállások és a betlehemi csillag

Ugyanennek a műnek a függelékében Kepler a betlehemi csillag kérdését is behatóan vizsgálta, bár ez szinte csak egy véletlennek köszönhető. Az eredeti kézirat egyáltalán nem érintette a problémát, ám mielőtt a késznek szánt művet a nyomdába vihette volna, egy piacon rábukkant egy, a betlehemi csillag aktuális asztrológiai értelmezését tartalmazó műre, és ez arra ösztönözte, hogy egy hosszas függelékkel egészítse ki saját könyvét erről a témáról.

Kepler osztotta azt a közkeletű nézetet, hogy Krisztus születését egy Nagyobb (vagy Legnagyobb) Együttállás jelezte, az akkori tüzes trigon uralkodásának kezdeteként. (Ennek alapján egyébként kísérletet tett Krisztus születésének datálására, és számításai arra vezettek, hogy az időpontot két évvel módosítani kellene a bevett dátumhoz képest). Ahogy láthattuk, azt is feltételezte korának tapasztalatai alapján, hogy a Legnagyobb Együttállások környékén új, ideiglenes és fényes állócsillagok is megjelennek. Ebből következett, hogy feltételezhető egy nóva megjelenése Krisztus születésekor is, amely tehát nem más, mint a betlehemi csillag. Ezeket az új csillagokat természeti létezőknek gondolta, vagyis nem természetfeletti csodáknak, ám ugyanakkor új entitásoknak, azaz nem már meglévő testek megjelenési formáinak, mint például két bolygó összemosódó képének. 

Ugyanakkor egy XIX. századi félreolvasás nyomán elterjedtté vált – és ma is gyakorta olvasható – az az téves információ, miszerint Kepler azt állította volna, hogy a betlehemi csillag egy bolygóegyüttállás lehetett. Amellett, hogy ez tévedés – ahogy fent bemutattuk –, maga a feltételezés is sértő egy Kepler formátumú csillagászra nézve, hiszen szakmai szempontból ez a hipotézis abszurd. Egyfelől az együttállások során szinte sosem olvad egyetlen „csillaggá” a bolygók képe – ahogy az idei esetén sem fog (legalábbis egy egészséges látású észlelő számára), még akkor sem, ha ez egy különösen közeli együttállás lesz. (Nagyon-nagyon ritkán persze bekövetkezik egy-egy ilyen szoros konjunkció, és Keplernek volt szerencséje megfigyelni egyet 1591-ben – igaz, ez nem Nagy Együttállás volt –, de a rendkívül pontos modern számítások alapján tudjuk, hogy időszámításunk kezdete táján nem történt ilyen esemény.) Másfelől (és ez a lényeg) a konjunkciók kialakulása, azaz a bolygók egymás mellé kerülése lassú és jól megfigyelhető folyamat, amely semmiképpen sem lepné meg „új csillagként” az égi jelenségeket kicsit is ismerő szemlélőket. Ugyanígy, a szoros konjunkciót új csillagnak gondoló megfigyelő már akár órákkal később is láthatná, hogy a „csillaga” két objektumra válik szét, melyek a bolygók jól ismert útjait követve távolodnak egymástól az égen.

Utószó

Bár ezt a folyamatot a tudománytörténet máig nem tudta kielégítően megmagyarázni, a XVII. század kezdetét követően – párhuzamosan a modern tudomány születéséhez vezető forradalmi átalakulásokkal – viszonylag hirtelen elapadt a lelkesedés az asztrológia iránt. A csillagjóslás szinte semmilyen helyet nem kapott a kifejlődő modern tudomány világában, dacára annak a jelentős szerepnek, amelyik nem sokkal korábban még megillette. Aztán a XIX. század során, a Felvilágosodás szigorú szellemisége elleni lázadás időszakában ismét divatba jött, karöltve a spiritualizmussal, az asztaltáncoltatással, valamint egy sor olyan gyakorlattal és hagyománnyal, amelyik alternatívát kínált az egyre megerősödő tudományos világképhez – tehát ekkor már nem a tudomány farvizén, hanem inkább azzal szembehelyezkedve működött. A XX. század folyamán aztán fokozatosan meghódította a nagyközönséget is, elsősorban a nyomtatott sajtón keresztül, ám ez a fajta asztrológia már erősen leegyszerűsített elvek mentén, a születési horoszkóp (és azon belül is a naphoroszkóp) egyéni sorsokra és jellemvonásokra való hatására koncentrál, zárójelbe téve például a konjunkciós asztrológia részletgazdag hagyományát. Ahogy azt az írásunk elején idézett Hair-dal is hirdeti, a mai népszerű csillagjóslás szerint a tavaszpont állatövi pozíciója határozza meg a világkorszakokat – ezért lépünk állítólag a Vízöntő korába –, nem pedig a Nagy Együttállások trigonváltásai. Persze ma már sem az urbanizált és fényszennyezett környezetben felnövő laikusok, sem a tudománytól gyakran idegenkedő asztrológusok nem ismerik vagy értik a csillagos égbolt alapjelenségeit és ezek technikai összefüggéseit olyan mértékben, mint annak idején Tycho Brahe vagy Johannes Kepler.

¹ Az írás a következő cikk rövidített és helyenként átdolgozott változata: Kutrovátz G.: "A december 21-i Nagy Együttállás. Egy közelgő csillagászati esemény margójára" Természet Világa 151/12: 542-547. 2020. Szemben a cikkel, a jelen írás nem foglalkozik az idei együttállás várható látványával és észlelésének feltételeivel, hanem a történeti és asztrológiai vonatkozásokra koncentrál.

Kutrovátz Gábor, egyetemi docens a BME GTK Filozófia és Tudománytörténet Tanszéken, az Áltudomány és tudomány, az Érvelések és elemzési módszerek, valamint az Érveléstechnika-logika tantárgy oktatója. Kutatási területe a csillagászat története és a szakértelem fogalma és ismeretelméleti szerepe.