Heribert Illig azzal az elképesztő ötlettel – még inkább tudományos blöffel – állt elő, hogy mindaz, amit az európai történelem 614 augusztusa és 911 szeptembere közötti időszakáról tudunk valójában kitaláció, egy összeesküvés szüleménye. A kor történelmi eseményei valójában VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár, II. Szilveszter pápa és III. Ottó német-római császár mesterkedéseinek eredményei, amelyeket jelentős tömegű hamisítvány létrehozásával utólag illesztették történelemképünkbe.

A társadalmi paranoiához vezető út jó szándékkal van kikövezve?

Illig részletgazdag elmélete szép példája annak, amit összeesküvés-elméletnek (más néven: konspirációs teóriának, vagy az ebből képzett rövidítéssel konteónak) nevezhetünk. A konspirációs elméletek kutatóinak mindezidáig nem sikerült a konteókra egy abszolút kimerítő jellemzést megalkotni, amely révén egyértelműen elhatárolhatók lennének más elméletektől - abban azonban egyetértés van, hogy mik a főbb jellemzőik.

Ez alapján összeesküvés-elméletnek az olyan magyarázatot tekintjük, amely:

• egy nagy horderejű eseményről vagy eseménysorról kíván számot adni;
• az eseményt (vagy eseménysort) jelentős befolyással bíró emberek
• alapvetően kis létszámú,
• titkos és rossz szándékkal létrejött szerveződése
• sikeresen idézte elő.

A konteók szándéka tehát az, hogy ezekről a láthatón veszedelmes, a negatív eseményeket előidéző, és ezt sikeresen eltitkoló szerveződésekről lerántsák a leplet. Ez a leleplezési szándék önmagában még pozitív is lehetne. Azonban a konteók egyik legkomolyabb veszélye, hogy aránylag gyorsan a társadalmi bizalmatlanság paranoid mértékű kiterjesztéséhez vezetnek, azaz egyfajta társadalmi paranoiához, mint ahogy ez David Robert Grimes rákkutató és fizikus számításaiból is következik. Grimes egyrészt megpróbálta modellezni, hogy egy titok megőrzése adott létszámú összeesküvő csoportnak mennyi ideig lenne lehetséges. Ehhez pedig azt is számszerűsítette, hogy egy-egy jelentősebb, feltételezett konspirációhoz hány ember titkos szövetségére lenne szükség a titok megtartásához. 

Eszerint:

• a Holdra szállás meghamisításához 1965-től 411 ezer embert kellett volna beavatni,
• a Föld globális éghajlaváltoz(tat)ásának konspirációja 405 ezer beavatottat feltételez,
• míg a rákot gyógyító gyógyszer eltitkolása a nagy gyógyszergyártók által 714 ezret. 

Nos, ezek a számok jól mutatják, hogyan kell a kezdetben kis létszámú konsprirálóval dolgozó összeesküvést egyre nagyobbra és nagyobbra fújni az elmélet védelmében. A jó szándékú konteó első lépésben csak néhány emberrel szemben gyanakvó és bizalmatlan, de aztán néhány tíz- vagy százezer emberig meg sem tud állni.

A konteók fogyasztói: a főállásban okos emberek is lehetnek butuskák?

A összeesküvés-elméletekkel kapcsolatos kutatások kezdeti időszakát éppen ezért az az elfogultság jellemezte, hogy az amúgy is paranoid alkatú egyének hajlamosak az ilyen elképzelésekben hinni. A konteókra úgy gondoltak, mint sánta és beteg világmagyarázatokra, a tipikus konteó-hívőre pedig úgy, mint aki gondolkodásilag deficites.

Aztán szép sorban megszületettek azok a kutatások, amelyek meghökkentő eredmények révén kijózanítólag hatottak. Az első illúzió, amivel le kellett számolni, hogy a magasabb iskolázottság, vagy a társadalmi ranglétra magasabb pozíciója védettebbé, míg az alacsonyabb fokú iskolázottság kiszolgáltatottabbá tehet a konteókkal szemben. Ted Goertzel 1994-es kutatása azt mutatta, hogy az összeesküvés-elméletek iránti fogékonyság lényegében független mind nemtől, mind iskolai végzettségtől, mind a társadalmi státusztól.

Joseph Uscinski és Joseph Parent az iskolázottság valamint a konteók iránti fogékonyság közötti összefüggést vizsgálták. Kutatásukban megkülönböztették a konteók iránt alacsony, a közepes és a magas fogékonyságot mutató csoportokat (1. kép). Eredményeikből érdemes kiemelnünk két meghökkentő jelenséget. Egyrészt azt találták, hogy a populáció 30-35%-a közepes fogékonyságot mutatott a konteók fogyasztására, és ez az arány lényegében nem függött az iskolázottság mértékétől!

Kicsit volt jobb csak a helyzet, ha a konteók fogyasztására való magas fogékonyságot nézték. Igaz ugyan, hogy az iskolázottság fokával arányosan csökkent a fogékonyság, ugyanakkor az is kiderült, hogy a legmagasabban iskolázott emberek is könnyen (20%-uk) befogadhatják a konteót és ezzel együtt a szélsőséges társadalmi bizalmatlanságot.

Az iskolázottság hatása a konteókra való fogékonyság mértékére

Az eredmények fényében érthető, hogy a kutatók kezdték némileg másképp feltenni a kérdést.
Mitől olyan vonzóak az összeesküvés-elméletek?
Milyen megismerési mechanizmusok mozgatják a fogyasztásukat?
Minden látszólagos blődségük ellenére mennyiben ésszerű mégis a konteókban való hit?

Konteók, mint sánta világmagyarázatok

A konteók hátterében álló megismerési mechanizmusoknak két csoportja különíthető el: az egyik csoportba azok a sajátosságok tartoznak, amelyek a konspirációs elméleteket deficites gondolkodássá teszik. Vagyis ezek a normál hétköznapi vagy tudományos megismerés szárnyaszegett, felemás, lebutított változatai.

A hétköznapi és a tudományos ismeretszerzés során ugyanis alapvetően két dolgot csinálunk: egyfelől megerősítő, bizonyító információkat keresünk, hogy így megtaláljuk azokat a szilárd alapokat, amelyekre építeni tudunk. Másfelől pedig cáfoló bizonyítékokat, ellenpéldákat használunk, hogy lássuk, tartható-e amit gondolunk, netán ésszerűbb lenne elvetnünk.

Nos, a konspirációs elméletek sajátossága, hogy e két megismerési funkcióból az utóbbit, a cáfolót egyszerűen felfüggeszti. Így aztán a konteó működésmódjából adódóan csak igazolható, de nem cáfolható. A lényegi cáfolhatatlanság, az igazoláshoz és cáfoláshoz való aszimmetrikus viszony miatt szokás ezeket sánta megismerésmódnak, béna világmagyarázatoknak tekinteni - ebből az aszimmetriából fakad, hogy ha valaki egyszer belelépett, akkor a továbbikaban nincs kilépési pont, nincs visszaút.

A cáfolhatatlanság problémája

Illig fentebb említett könyvét például azzal reklámozzák, hogy a szerző állítását – az európai történelem 300 évének meghamisítását és utólagos beillesztését – a középkorkutatóknak azóta sem sikerült megcáfolni. A reklámszöveg szerint ez a megcáfolatlanság Illig elméletének erőssége, illetve a bizonyíték arra, hogy a teória igaz, érvényes. A duplacsavar ebben az, hogy amit a konteók szószólói az elméletük erősségének tüntetnek fel, az valójában a teória gyenge pontja.

A dolognak ugyanis fordítva kellene működnie: egy adott gondolati rendszernek – legyen ez a 2001. szeptember 11-i terrortámadás mögött amerikai kormányzati tevékenységet feltételező, vagy a John F. Kennedy CIA általi meggyilkolására vonatkozó elmélet, netalán a 1989-es magyar rendszerváltás háttéralkuit feltételező Rózsadombi Paktum –  meg kell tudnia mutatni, hogy tények, bizonyítékok révén legalább elvileg cáfolható.

Tehát: az elmélet ellenőrzése legalább elvileg elvezethet oda, hogy feladjuk. A megismerésjátékban ez a kezdőrúgás, és ez az elmélet beterjesztőjére, jelen esetben Illigre hárul. Ha ugyanis az elvi cáfolhatóságot az elmélet nem tudja teljesíteni, akkor mi nem is tudhatjuk gyakorlatilag teljesíteni: az elvárása felénk nem jogos.

A konteók hirdetői pedig azt várják el, hogy cáfolással döntsük meg okoskodásukat, miközben a konspirációs elméletek lényegileg cáfolhatatlanok. Rúgj gólt, ha tudsz! Ja, labdát, azt nem adok és kapu sincs, amire rúghatnál! - hirdeti büszkén a konteós.

Hogyan etetik megismerési sémáink a konspirációs gondolkodást?

A másik mechanizmus, amire a konteók épülnek, az a mindannyiunkra jellemző ún. heurisztikus gondolkodás. Ez tulajdonképp nem más, mint az automatikusan és önkéntelenül működtetett gondolkodási sémáink alkalmazása.

Meghökkentő módon ilyenek nemcsak egyénileg azonosíthatók - ezek lényeges eltérést mutatnak az egyes emberek között -, hanem léteznek többé-kevésbé mindannyiunkra érvényes sémák. Ezek az automatizmusok gondolkodásunk egyszerűsítésére, értékelési és döntési mechanizmusaink gyorsítására szolgálnak. Előnyük, hogy általában megfelelő, gyors és erőfeszítésmentes döntést eredményeznek, megspórolva egy csomó kognitív energiát az alaposan megrágott, szisztematikus megfontolás révén meghozott ítéletekkel és döntésekkel szemben.

A sémák (heurisztikák) ereje tulajdonképpen költséghatékonyságukban rejlik, mert többnyire segítenek alacsony áron optimalizálni gondolkodási ráfordításainkat. Csakhogy van egy bökkenő: gyorsaságuk, kellő alaposságot nélkülöző voltuk, valamint alkalmazásuk végiggondolatlansága révén a heurisztikák bizonyos helyzetekben, bizonyos körülmények között inkább tévedésre, mint helyes eredményre vezetnek. Azaz a heurisztikák alkalmazása nem önmagában jó vagy rossz, hanem csak a tényleges helyzet fényében dönthető el, hogyan értékelhető működése.

A konteók az egyik mindannyiunkra jellemző heurisztikát, az ún. megerősítés keresése sémát aknázzák ki a végletekig.

Ennek lényege, hogy amikor el akarjuk dönteni, hogy igaz-e, helyes-e, amit gondolunk, akkor hajlamosabbak vagyunk megerősítő információkat keresni, mint cáfoló adatokat, gyengítő bizonyítékokat. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy mindannyiunk gondolkodásában van egy aszimmetria a megismerés fentebb jelzett két alapvető működésmódja között: nem egyenrangúan használjuk az igazolást a cáfolással szemben.  

Egy nagyon egyszerű példával illusztrálható, hogyan működik a megerősítés keresése. Tegyük fel, hogy valakinek azt kell kitalálnia, milyen számra gondoltam 1 és 10 között. Az illetőnek van egy sejtése, hogy a 3-as szám lehet az, de a játék szerint nem kérdezhet rá közvetlenül, hanem csak közvetett módon tapogatódzhat, mondjuk az alábbi kérdések valamelyikével:

1. Páratlan számra gondoltál?
2. Páros számra gondoltál?

Nos, a megerősítés séma miatt ilyen esetben jellemzően az első kérdést használjuk, holott mindkét kérdésre kapott válasszal ugyanannyival kerülnénk közelebb a helyes megoldáshoz. Csakhogy az egyik esetben az ‘igen’ válasz megerősítés, míg a másik esetben a ‘nem’ válasz cáfolás révén hordozza az információt. Ettől függetlenül mindkét esetben ugyanazt, ugyanannyit tudtunk meg.

A megismerési módok titkos és végzetes összeesküvése

Most már leránthatjuk a leplet megismerésmódjaink titkos összjátékéval kapcsolatban, amelyek végül a konteónak nevezett gondolati bombához vezetnek. Egyfelől van ugye a konteó sajátos működése, amely teljesen felszámolja a megismerés során alkalmazott cáfoló funkciót. Másfelől pedig kimaxolja és végzetesen felerősíti azt a mindannyiunkra alapból jellemző aszimmetriát, hogy eleve hajlamosabbak vagyunk a megerősítő bizonyítékokat keresni, a cáfolókat pedig kerülni.

A kutatások pedig ebből a szempontból is vészjóslóak. Ugyanis a legjobb előrejelzője annak, hogy valaki hisz egy konkrét konspirációs elméletben - például abban, hogy Lady Diana halálát a brit titkosszolgálat, az MI6 idézte elő - az, hogy hisz-e egy esetleg teljesen más témájú másikban - például, hogy a Holdra lépés nem történt meg, csak egy nagyon is földi stúdióban forgatták. Pontosan ezért kell az óvatosság: aki a konteóba egyszer belekóstól, az gyomorrontásig fogja enni az étlapot.   

A fenti blogposzt  a BME Fizikai Intézete által szervezett Budapesti Szkeptikus Konferencián április 2-án elhangzott előadás rövidített változata. A kapcsolódó kutatások részét képezik az „Integrált Érvelés Tanulmányok" (OTKA K-109456) keretében folytatott vizsgálódásoknak.

A szerző, Tanács János egyetemi docens, a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék oktatója. Tudományos érdeklődési területei közé tartozik a Bolyai-geometria megismeréstörténeti tanulmányozása, a kríziskommunikáció, valamint a sajtó-helyreigazítási perek érveléselméleti szempontú kutatása.