Kutatók Éjszakája a Műegyetem könyvtárában

Szeptember végén országszerte mintegy 60 helyszínen éjszaka (is) népszerűsítik a tudományt. „A nagyközönség a valódi tudományt unalmasabbnak és szürkébbnek látja, mint amilyen valójában” - halljuk Tanács János tanszékvezető helyettestől, aki szerint a tanszék munkatársainak sikerül az izgalmas és interdiszciplináris témáikkal megfoghatóvá tenni az elméleti kutatásokat. A Filozófia és Tudománytörténet Tanszék több évtizede folytatja tudománynépszerűsítő tevékenységét a Műegyetem falain belül és kívül, megteremtve az együttgondolkodás lehetőségét kutatók és laikusok között.

Szeptember 30-án az ország kutatóhelyei immár tizenegyedik alkalommal nyitják meg kapuikat, hogy izgalmas előadásokkal és bemutatókkal szórakoztassák az érdeklődőket. Nincs ez másként a BME GTK-n se, ahol a Filozófia és Tudománytörténet Tanszék idén harmadjára képviselteti magát színes előadásaival.

Míg az idei alkalmon a dinoszauruszok színe, Maria Sibylla Merian különös élete, Sherlock Holmes következtetései, a modern tudományos világképünk születése, valamint a felelősség kérdése kapja a főszerepet, addig tavaly halhattunk a giccs mibenlétéről, a szabad akaratunk lerombolásáról, az engedelmességből végrehajtott halálos áramütésekről, a provokatív képek belső világáról és a robotok szexuális életéről.

A tavalyi előadók a rendezvényen. Felső sor: Forrai Gábor, Jász Borbála, Liska János, Szemere Alexandra. Alsó sor: Nádasi Eszter, Héder Mihály, Csordás Hédi Virág, Illés Zsófia

A pokolba vezető út engedelmességgel van kikövezve

A II. világháború után, Adolf Eichman, a zsidók deportálásáért is felelős német SS-tiszt tárgyalása hozta ismét előtérbe azt a kérdést, hogy vajon tetteiért mennyiben tehető felelőssé egy parancsot teljesítő személy. „A televíziós közvetítésben, a szarvakkal és patákkal elképzelt Eichmann helyett, egy „példás” bürokratát láttak a nézők, aki azzal védekezett, hogy csak a Führer törvényét teljesítette.” – mutatott rá tavalyi, Szemere Alexandrával közös előadásukban Liska János, aki kutatásaiban elsősorban tudásszociológiai és technikafilozófiai kérdésekre fókuszál.

Stanley Milgram

Éppen ez az engedelmesség keltette fel Stanley Milgram érdeklődését is, aki szociálpszichológusként a XX. század egyik legfontosabb kísérletét végezte el: vajon megfelelő körülmények között képes-e az ember gonosszá válni.

Az 1963-ban indított kísérletet a Yale Egyetemen vezette, ahol a 20-50 év közötti, először férfi, majd női alanyok egy memóriakísérletben vettek részt. Számukra ugyanis az volt a fedősztori, hogy a büntetés tanulásra gyakorolt hatását szeretnék vizsgálni. A feladat igen egyszerű volt: a beépített tanulót a kísérleti alany tanár szeme láttára odakötözték egy villamosszékhez. A tanulónak egy szólistát kellett megtanulnia és amennyiben hibázott, egy nyomógomb segítségével 15 voltos feszültséget kellett adnia a kísérleti alanynak. Azonban minden egyes tévesztés után 15 volttal növelni kellett a büntetés nagyságát. A folyamatban kulcsszerepet kapott a kísérletvezető: valahányszor a vizsgált személy elbizonytalanodott a büntetést illetően, a kutató szóban ösztönözte a folytatásra

Milgram kísérlete (K: kísérletvezető; V: a valójában vizsgált személy; T: tanuló)

A kísérlet a pszichológusok számára is meglepő tanulsággal szolgált. Az alanyok 65%-a hajlandó volt elmenni a 450 voltos halálos áramütésig, vagyis 3-ból 2 ember, az engedelmesség kényszere alatt képes volt embert ölni. „Fontos megjegyezni, hogy a várttal ellentétben nem volt különbség a nők és férfiak adatai között, hiszen az empátiának semmi köze az engedelmességhez.” – hangsúlyozta Szemere Alexandra, aki kulturális antropológusként számos emberi viselkedéssel összefüggő kísérletet tanulmányozott.

Bizonyos paraméterek megváltoztatása más fontos összefüggésekre is rávilágított - tették hozzá az előadók. Amennyiben a kísérletvezető nem tartózkodott a szobában vagy az alanyok a tanulóval egy szobába kerültek, az együttműködésre való hajlam drasztikusan lecsökkent. Akkor is ez volt a helyzet, ha a szobában a két kutató veszekedett a kísérlet erkölcsi oldaláról vagy a kísérletet nem a rangos Yale egyetemen végezték, hanem egy pincében.  Ha viszont a tanár és a tanuló közé egy újabb személyt iktattak és a tanár nem közvetlenül nyomkodta az áramütéseket okozó gombokat, csak utasításokat adott, a kísérleti alanyok 90%-a eljutott a halálos feszültségig.

A kapott eredmények alapján úgy tűnik, hogy a gonosz sokkal inkább a szituációban és nem az egyén személyében rejlik. Az is kitűnt a kísérletből, hogy csak azok nem jutottak el a halálos áramütésig, akik még a legelején kiszálltak a játékból. A tudományos miliő, a mögöttes „jó célt szolgálok” ideológia szintén hozzájárult az engedelmességhez. De mindannyiunknak ismerős a felelősségvállalás nehézsége. Hiszen melyikünk szeretné elvinni a balhét, ha felettese utasítására cselekszik.

Csak egy giccs és más semmi

Giccses tárgyakkal, csecsebecsékkel már mindannyian találkoztunk az életünk folyamán, de meghatározni, hogy vajon mit nevezünk giccsesnek, nem könnyű feladat.

Mint ezt múlt évben Jász Borbála előadásából megtudhattuk, a giccs története egészen a kerti törpék elterjedéséig nyúlik vissza. Bár ezek az apró figurák világhódító körútjukra csak a tömeggyártás után indultak, már az 1800-as években egy türingiai gyár ontotta magából a kerámia manókat. Megjelenésük már ekkor is megosztotta az embereket, például Hollandiában 64 évig csak hatósági engedéllyel lehetett törpékkel szépíteni a kerteket.

A kerti törpék professzora

150 évvel ezelőtt viszont nem ugyanazt tartottuk giccsesnek, mint ma. Míg egy Petőfi vérével írt „Hazám” feliratú metszet akkoriban még ízléstelennek számított, addig ma ugyanezt gondoljuk Mona Lisa Lego vagy UFO változatáról. Jász Borbála a tanszék esztétika tárgycsoport oktatója szerint a giccs a művészet eszközeit használja, annak a látszatát is keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás. „Ezek a túlcicomázott művek sokszor közhelyesek, túlzóak, jellemzően a konzumkultúra részei és hiányzik belőlük az eredetiségére mutatott rá előadásában. Gondoljunk csak egy kertben magányosan álldogáló, a Budai Vár magasztosabb célt szolgáló oroszlánjainak, miniatürizált, a tulajdonos medencéjét őrző változatára” – világított rá az előadó.

A fenti tulaj – a giccsember – nélkül viszont az oroszlánhoz és társaihoz hasonló termékeket lehetetlen lenne eladni. A giccs lételeme a fogyasztás és Theodor Adorno filozófus és szociológus megállapításai alapján, a konfliktusok és valóság elől menekülő, visszamaradott, hamis biztonságérzetet vagy buta vigasztalást kereső vásárlók örömmel veszik meg ezeket a termékeket.

A választék pedig igen bőséges. Az építészeti giccs tipikus példája Bánffyhunyad általában üresen álló, többemeletes, többtetős, tarka roma-palotái. De az egyházi vagy vallási témájú tömegcikkek között is találni bizánci ikonokkal díszített, aranyláncos kerékpárt, a pápát ábrázoló nyalókát, sőt, Barbie Szűz Mária változatát és természetesen elengedhetetlen társát, a mosolygó Kent, mint a keresztre feszített Jézust.

Giccsek mindenhonnan