Diktatúrák, gazdasági tudatosság és a költségvetési hiány démona
Megnyugtatással tölt el minket, ha azt olvassuk kedvenc napilapunk hasábjain, hogy többlettel zárt az állami költségvetés. Vége a deficites költségvetés nyomasztó korszakának, a gazdaságpolitika leszámolt a hiány, a negatív állami költségvetés démonával, egy szép új világ köszönt be - gondolhatnánk. Kevésbé gondolunk azonban bele abba, hogy a költségvetésbe áramlott "plusz" pénz honnan származik. Hol máshol lehetne ez a pénz? És biztosan az államkincstár bankszámláin van a legjobb helye, más szavakkal, itt a leghasznosabb a társadalom számára? Ebben a blogbejegyzésben részben, de nem kizárólagosan Polányi Mihály gazdaságpolitikáján keresztül kívánok betekintést nyújtani abba, hogy mennyire különböző lehet egy dolog gazdasági értéke a nemzetgazdaság és az egyén számára, és hogy ennek figyelembe nem vételéből hogyan születhetnek gazdasági tévhitek.
Egyének gazdagsága ≠ Nemzetek gazdagsága
Polányi 1945-ben megjelent Teljes foglalkoztatottság és szabad kereskedelem (Full Employment and Free Trade) című, Keynesiánus tankönyvében a pénz természetével kapcsolatban jegyzi meg, hogy az mást jelent egy egyén és egy nemzetgazdaság számára:
A legfőbb dolog, amit meg kell értenünk, hogy a pénz birtoklása nem ugyanaz, és értéke még csak távolról sem hasonló egy nemzet és egy egyén esetében. A pénz megszerzésével az egyén gazdagságot szerez, és bár több pénz megszerzése egy ország számára előnyt jelenthet, jelentősen nem gazdagodhat meg általa.
Polányi Mihály: Teljes foglalkoztatottság és szabad kereskedelem (1945), 1. old - saját fordítás
Gondoljunk bele, hogy mit jelent számunkra 100e Ft, és mit jelent a nemzetgazdaság számára! Számunkra jelentheti a havi fizetésünket, a megélhetésünket, a biztonságot vagy éppen annak hiányát. A nemzetgazdaság számára pedig egy cseppet a folyamatos körforgásban lévő jövedelmek tengerében.
Néha a több kevesebb?
Alapvetően hasonló, bár némileg mégis különböző a helyzet a költségvetési többlet esetében. Valójában arról van szó ugyanis, hogy az állam több pénzt vont el a gazdaságból, mint amennyit a költségvetési év végéig összesen elköltött. Ha feltételezzük, hogy nem egy helyben állna ez a pénzösszeg az államkincstárban, hanem kézről kézre járna a gazdaságban (persze nem egy összegben hanem tranzakciónként kisebb egységekben) akkor jobban járhatnánk, hiszen ez a pénz gyorsabb forgási sebességét és nagyobb gazdasági növekedést eredményezhetne. A költségvetési többlet tehát sem a nemzetgazdaságnak sem az egyénnek nem egyértelműen jó (persze nem is egyértelműen rossz). Most akkor örüljünk-e neki vagy sem?
Gazdálkodj okosan! Ha hagynak
Fontos hangsúlyoznunk, hogy volt egy előfeltevésünk azzal kapcsolatban, hogy az egyes gazdasági egységeket vagy az államot tekintjük a társadalom egésze szempontjából jobb gazdálkodónak. Itt egy olyan mély problémába ütköztünk, ami áthatja és jelentősen befolyásolja is a modern közgazdaságtan történetét. A meglehetősen anakronisztikusan (a későbbi közgazdaságtan szemüvegén keresztül visszatekintve) a "modern közgazdaságtan atyjaként" számon tartott Adam Smith-nek is elég határozott véleménye volt a kérdésről:
A szuverén tehát teljes mértékben felszabadult azon kötelessége alól, melyhez semmiféle emberi bölcsesség vagy tudás nem lehet elégséges, a kötelesség alól, hogy felügyelje a magánemberek iparágát, és hogy irányítsa azt a társadalom érdekeinek leginkább megfelelő elfoglaltságok felé.
Adam Smith: A Nemzetek Gazdagsága (1776), IV. Könyv, 9. Fejezet, 687. old. - saját fordítás
Tehát az állam, illetőleg a gazdaságpolitika fő irányítói, bár tehetnek úgy mintha képesek lennének egy teljes nemzetgazdaság, sőt a globális gazdasági rendszer minden kis rezdülésének figyelembevételére, valójában az ő információs, kognitív és számítási kapacitásaik sem végtelenek. Többek között ezért is tarthatjuk megfelelőnek a kisebb, ún. éjjeliőr állam koncepciót, melyben az állam csak akkor és csak olyan mértékben szól bele a gazdaságba, amennyire feltétlenül szükséges. Persze nem mindegy, hogy ki és hogyan döntheti és dönti el, hogy mi a feltétlenül szükséges mérték.
Éjjeliőr állam: a libertariánus filozófiából eredeztetett állam-modell, mely szerint az állami beavatkozásnak csak a rendvédelemre (rendőrség és egyéb belügyi szervek), a külső védelemre (hadsereg), és a jogszolgáltatásra (bíróságok, ügyészségek, stb.) kell korlátozódnia, és minden egyéb társadalmi szempontból fontos szolgáltatást a magánszektorra kell bíznia. A modell megvalósításához talán legközelebb Hollandia jutott a XX. sz. elején, ma azonban már itt is az ún. jóléti állam koncepciója a meghatározó.
Jóléti állam: olyan állam-modell, mely az állam feladatának és felelősségének tekinti állampolgárai gazdasági jólétének előmozdítását. Törekszik az egyenlőtlenségek mérséklésére, a társadalomból leszakadó rétegek megerősítésére és asszimilációjára. A modell megvalósításához a legközelebb az ún. Északi modell országai jutottak (Svédország, Dánia, Norvégia, Izland, Finnország). Gyakran nevezik Skandináv modellnek is, bár ez az elnevezés némileg félrevezető, ugyanis Finnország nem skandináv ország.
Diktatúrák, gazdasági rendszerváltás és oktatás
Polányi az 1930-as évek Angliájában aggodalmait fejezte ki az egyre népszerűbbé váló szocialista tervgazdasággal, valamint a más ideológiával, de hasonló központi tervezhetőséggel kapcsolatos nézeteket valló mozgalmakkal szemben. Könnyű belátni, hogy a diktatúrák, legyenek akár bal vagy jobboldaliak, mindig erősen központosított gazdaságot építenek ki, melyben egyértelművé teszik, hogy a gazdasági egységek-állam tengelyen csakis az utóbbi képviselői rendelkezhetnek és rendelkeznek a gazdaság működtetéséhez szükséges tudással. Még akkor is, ha ezek az állami tisztségviselők is tisztában vannak ennek lehetetlenségével és alternatív gazdasági rendszerük fogyatékosságaival. Polányi a következőképpen érzékeltette a szovjet gazdasági rendszer egyik értékeléssel kapcsolatos, be nem vallott problémáját:
Az elfogyasztott dolgokról szóló statisztikák összeállítása, melyek a zsebkendők, szemüvegek, imakönyvek és megszámlálhatatlan egyéb árucikkek számából állnak éppoly jelentéktelenek ebből a nézőpontból, mint a Nemzeti Galéria értékelése lenne a vászon négyzetyardja vagy a festék fontja alapján.
Polányi Mihály: Kollektivista tervezés (1940), 20. old - saját fordítás
A diktatúrák e jellegzetessége tehát már önmagában (a radikális és súlyos társadalmi veszélyeket magában rejtő ideológiákat elemzését félretéve) is komoly veszélyeket rejt magában. Annak veszélyét, hogy a gazdasági értékelés képességének és lehetőségének monopolizálásával eltűnik annak a soktényezős, többlépcsős, szubjektív értékelési folyamatnak az igénye is, melyet piacnak nevezünk.
Persze valójában nincsenek "tisztán" teljes gazdaságot monopolizáló illetve teljes és befolyásmentes piacgazdaságot megvalósító rendszerek. Még a legkeményebb diktatúrában is fel-fel bukkannak alternatív értékelési módszerek, és még a legszabadabb piacgazdaságban is óriási befolyásoló ereje lehet egy-egy gazdaságpolitikai döntésnek (vagy annak, hogy ezt ki tudja meg elsőnek). Különösen érdekes lehet az átmenet egyik rendszerből a másikba. Hogyan alakulhat át egy gazdasági tudást és értékelést monopolizáló diktatórikus gazdasági rendszer egy olyan rendszerré, melyben az egyének szubjektív értékítéleteinek és ezt megalapozó tudásának lesz meghatározó ereje? Hogyan lehet a gazdasági tudatosság, a vállalkozókészség, a gazdasági folyamatok kritikus vizsgálatának kultúráját megteremteni egy olyan rendszerben, mely alapvetően (akár generációkon keresztül) mindezek elnyomására épült? A kérdést fordítva is feltehetnénk. Hogyan monopolizálhatják a gazdaságról való tudást és a gazdasági értékelést (pl. azt, hogy kinek mennyit "kell" keresnie) egy egyének gazdasági szabadságára építő piacgazdaságban, kiépítve ezzel egy diktatúrát? Mindkettőre volt már példa, és mindkettőben kulcsszerepe volt az oktatás színvonalának emelésének, illetőleg csökkentésének.
Mit tehetünk, ha nem szeretnénk, hogy ezek az életünket befolyásoló, mégis gyakran észrevétlenül maradó "hullámok" határozzák meg, hogy mit gondolunk (vagy mit akarunk gondolni egy gazdasági kérdésről)? Kialakíthatunk és gondosan fejleszthetünk magunkban egy olyan kritikai nézőpontot, mely megvizsgálja az egyéb lehetőségeket, valamint azt, hogy valószínűleg melyik alternatíva a leghasznosabb a társadalom számára. Ehhez persze be kell látnunk azt is, hogy felelősek vagyunk sok olyan dologért, amelyért nem is gondoltuk volna, mert ennek "lehetőségét" vagy "terhét" (ahogy tetszik) gyakran átvállalták tőlünk gazdasági gondolkodásunk önjelölt prédikátorai.
Források:
- Polányi, Mihály (1945) Full Employment and Free Trade [Teljes foglalkoztatottság és szabad kereskedelem] (1945), Cambridge: Cambridge University Press.
- Smith, Adam (1776) An Inquiry Into the Nature and Causes of the Wealth of Nations [A Nemzetek Gazdagsága (1776) London: W. Strahan and T. Cadell.
- Polányi, Mihály (1940) Collectivist Planning [Kollektivista tervezés], Michael Polanyi Papers, Box 26, Folder 3, Special Collections, University of Chicago Library.
A cikk szerzője, Bíró Gábor István a mesterdiplomáit a Budapesti Corvinus Egyetemen szerezte európai és nemzetközi közigazgatási szakértő, valamint közgazdász tanár szakon. Jelenleg a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskola harmadéves PhD hallgatója. Kutatási területe a közgazdasági elméletek történetének, és különösen Polányi Mihály gazdasági gondolkodásának vizsgálata. Érdeklődési területei közé tartozik még a vizuális reprezentáció szerepe a tudományban, valamint a szakértőiség és a szakértővé válás tudományos elemzése.
"Az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-16-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának támogatásával készült”
