Hallgatni arany?

A nyelvhasználatról, a nyelvi kommunikációról írja Kálmán László: előre gyártott „paneleket” szokás bizonyos esetekben használni, ugyanis a nyelv a korábbi tapasztalatok tárháza. Ilyen előre gyártott „panelek” a szólások és közmondások. D. Crystal úgy jellemzi őket, mint a népi bölcsesség gyöngyszemeit; gyűjteményeik a kultúrák nagyfokú hasonlóságáról tanúskodnak. Nincs éles „műfaji” határ a szólások, közmondások és például a bölcs mondások, az ún. bölcsesség-irodalom között. Ez utóbbiak tekintélyes része voltaképp közmondás-gyűjteménynek tekinthető.

Mai ismereteink szerint nagyon régiek, minden bizonnyal megelőzték az írást és az elméleteket; már az ókorban lejegyezték őket, gyűjteményeket állítottak össze belőlük. Erre utal az ún. hét bölcsről szóló hagyomány, vagy például azok a bibliai szövegek, amelyeket a bölcsesség címszó alá sorolnak, közülük is legfőképp a Példabeszédek könyve. Magyar nyelven is több terjedelmes gyűjteményt állítottak össze belőlük – az adott kor „ízlésének” megfelelően. 

Lássunk néhányat a Példabeszédek könyvéből. Az igaz törődik még állatjának kívánságával is, a bűnösnek még az irgalma is kegyetlen. Aki vigyáz a szájára, megtartja életét, aki feltárja száját, arra romlás vár. Aki vermet ás, beleesik, aki követ dob el, arra esik vissza. Vassal formálják a vasat, az egyik ember formálja a másikat. Olvasva őket azonnal eszünkbe ötlik kettőnek is a hazai megfelelője: Mondj igazat, s betörik a fejedet, illetve Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

A közmondások az élő beszéd jellemző elemei, tárgyuk szerint sokfélék, az alábbiak az erkölcsi tartalmúakat érintik pár megjegyzés erejéig. Egyaránt akad közöttük norma, tanács, intelem, figyelmeztetés, morális ítélet, esetenként előítélet. Szinte naponta élünk velük, anélkül, hogy utána gondolnánk, mennyire megbízhatóak, holott rájuk is igaz a mondás: nem mind arany, ami fénylik. 

Jelen keretek között be kell érnünk néhány jellemző vonásuk említésével. Köznapi megfigyeléseken, közvetlen tapasztalatokon alapulnak. Nagyon sok van belőlük, egymástól függetlenek, összefüggéstelen halmazt képeznek. Ezt jelzi az, hogy a közmondás-gyűjtemények rendező elve az ábécé, a kezdőbetű vagy egy kulcsszó alapján követik egymást.  Gyakran egymásnak is ellentmondanak, s e szerkesztési elv következtében így kerül egymás mellé pl., hogy A ruha teszi az embert, illetve: Nem a ruha teszi az embert. Ugyanakkor bizonyos rokonság, valamiféle értékrend kirajzolódik belőlük, főleg ha egy időben és közegben vizsgáljuk őket. Súlypontjuk az egyén világa, mindennapi életének ügyei-bajai, boldogulása, személyes kapcsolatai.  Természetüknél fogva általános „igazságokat” fejeznek ki. (Ember embernek farkasa, Minden szentnek maga felé hajlik a keze, A nagy halak megeszik a kis halakat stb.) Így nagyobb súlyt adnak az egyéni megnyilatkozásnak; ha valaki közmondásokkal él, amit mond, annak fedezete a kollektív bölcsesség. Mondandója így személytelenebb, kevésbé sértő: akinek nem inge, ne vegye magára. 

Nagy részük a tradicionális társadalmakban keletkezett, többé-kevésbé azok értékrendjét tükrözik, és kiemelkedő moralisták is előszeretettel használták őket. Vannak közöttük olyanok, amelyek szinte örökérvényűek, ma is megállják a helyüket. Ilyen pl. az ún. aranyszabály, amely Konfucius és Jézus mondása között is szerepel. Lényege a másokra figyelés, a kölcsönösség; normaként Jézus megfogalmazásában így hangzik: Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekednek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük. Széles körben elterjedt változata tény-ítéletként: Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Az erkölcsi ítélkezést minősítő nagyon találó mondások: Ki mint él, úgy ítél, illetve Az öndicséret mindig bűzlik. Ám olyanok is akadnak közöttük, amelyek számunkra megdöbbentőek. S hogy nem véletlen „elszólásról” van szó, azt jelzi, hogy változatai vannak: Az asszony verve jó,  A dió törve, az asszony verve jó, Diófának, szamárnak, asszonyembernek verve veszik hasznát. Apropó, a Példabeszédek szerint a gyermeket veréssel is kell nevelni – ez több helyen is előfordul a gyűjteményben. Mondhatjuk erre, ez akkor volt, ma szerencsére más világban élünk. Ne feledjük: a családon belüli erőszak ma is súlyos társadalmi probléma.

Borsos Miklós: Hegyi beszéd (1975 ) 

Bőven akad közöttük ocsú, sőt finomra szűrt méreg is. Ilyenek például az etnikai előítéletek közmondásba foglalva. Enyhébb eset, amikor a kisebbséget emberszámba sem vesszük: A kása nem étel, a tót ember nem ember. Súlyosabb probléma az erkölcsi kiközösítés; a régebbi magyar gyűjteményekben (Margalits, Sirisaka) szép számmal találunk ilyeneket, főleg a cigányokkal és a  zsidókkal kapcsolatban. Ahány cigány, annyi lopó, Megszokta, mint cigány a lopást, Jaj, kinek török, zsidó a szomszédja, Csal, mint a zsidó, Ne higgy a zsidónak, míg meleg stb. Így válik egy kisebbség egészében megbélyegezetté a többség szemében. 

Igazak-e a közmondások abban az értelemben, hogy követésük garantálja azt, amit ígérnek? És amennyiben „igazak”, követésükkel mit nyerünk?

Az első kérdésre egyértelműen nemmel válaszolhatunk. Ki korán kel, aranyat lel – ha ez igaz lenne, nem lenne sem későn kelő, sem szegény ember. Aki másnak vermet ás, maga esik bele – ez bizony előfordulhat, de félő, hogy gyakrabban az ellenkezője történik: akinek ásták, az esik bele.

Súlyosabb eset a második kérdés: milyen következményekkel jár a betartásuk. Vannak olyan közmondások, amelyekhez ténylegesen – és tudatosan – tartjuk magunkat, s ezzel amit nyerünk a réven, annak többszörösét veszítjük a vámon. (Igaz, hogy a vesztes gyakran nem az, aki adott helyzetben követi az szabályt.) A közmondások időtlenek, légüres térben léteznek, ám mindig  konkrét körülmények között élünk, cselekszünk s használjuk őket. S a közmondások többnyire az önvédelmet, a megalkuvást, a problémák, konfliktusok előli kitérést jelentik. Hallgatni arany, Ne szólj szám, nem fáj fejem, Mondj igazat, betörik a fejed, Ha békével akarsz élni, soha ne szólj – és sorolhatnák a hasonló intelmeket. Sugallatuk egyértelmű: tégy lakatot a szádra, hétszer is gondold meg, mit mondasz. Vannak például a tabutémák, amelyekkel kapcsolatban szinte közmegegyezés garantálja, hogy szó ne essen róluk pl. a családon belüli erőszakról, az abúzusról, vagy például a közélet, a nagyobb közösség, a társadalom valós problémáiról. Kiváltképp jellemző ez azokra a társadalmakra, amelyekben a körülmények úgy alakultak, s a bennük élők arra szocializálódtak, hogy az igazmondás mindig kockázatos, és azok, akik kiállnak véleményükkel, szolidaritás hiányában védtelenek. Egyértelműen jellemző ez a tekintélyelvű, represszión alapuló rendszerekre. És hogy félreértés ne legyen: ez nem korlátozódik a politikára, a hatalomgyakorlás adott módjára –; a társadalom egészét, annak szinte minden pórusát, a magánszférát is áthatja ez a mentalitás. Babits Mihály fogalmazta meg egyértelműen a hallgatni arany erkölcsi kritikáját: „vétkesek közt cinkos aki néma”, mert – Illyés Gyula szavaival – „növeli, ki elfödi a bajt”. 

És egy közmondás – mint a fenti kép mutatja –, esetenként reklámnak is kitűnő. Jut eszembe: a cigány is a maga lovát dicséri. – Komolyra fordítva a szót, a verbális kommunikáció, a beszéd a közösségi lét alapja, közege és tükre minden problémájának, ellentmondásának is. A közmondások és használatuk – szemben az etikákkal, erkölcstanokkal – inkább a tényleges, gyakorolt  közerkölcsöt tükrözik, ami messze nem ideális. És gyakran inkább pótszerként alkalmazzuk őket, igazolni azt, ami igazolhatatlan.

Szabó P. Imre a BME GTK Filozófia és Tudománytörténeti Tanszék nyugalmazott egyetemi docense, a Vallás és ember tantárgy oktatója.