A képmutatásról

Vizet prédikál, s bort iszik, mondják valakiről. Vagy egyetlen szóval jellemzik: farizeus. Mindkettő erkölcsi ítéletet fejez ki, azt a magatartást minősíti, amikor a szavak és tettek nem fedik egymást. 

A farizeus szó eredetileg az ókori zsidóság egyik csoportját jelentette, negatív erkölcsi tartalma az evangéliumoknak köszönheti karrierjét. Jézus a farizeusok és írástudók magatartását ítélte el ismételten, s a szó jelzőként a köznyelv részévé vált. Maga Jézus azt mondotta róluk, hogy tanításuk helyes, ám a magatartásuk nem, ugyanis ők maguk nem tartják be az általuk hirdetett normákat. De ennél súlyosabbak a vádjai: például hogy fölösleges terheket rónak az emberekre, s amit számon kérnek rajtuk, nem isteni törvény, hanem emberi szokás, no és hogy képmutatók. Amikor imádkoznak, áldozatot mutatnak be, úgy teszik, hogy mindenki lássa, a kötelességteljesítés alól szofisztikus érveléssel bújnak ki; mi több: próféták gyilkosainak a gyermekei, s maguk is hajlanak a próféták megölésére. Az evangéliumok szerint minden alkalmat megragadtak, hogy Jézust próbára tegyék, ugyanis magatartása és tanítása kihívás volt számukra.

Az egyik evangéliumi epizód frappánsan mutatja be a kétfajta viselkedés különbségét. Egy alkalommal az írástudók és a farizeusok egy olyan asszonyt állítottak Jézus elé, akit házasságtörésen értek, s feltették a kérdést: „Mester, ezt az asszonyt házasságtörés közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?” Jézus válasza: aki bűntelen közülük, az vessen rá először követ; erre azok egymás után elmentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg az asszony maradt a helyszínen.

Id. Lucas Cranach: Jézus és a házasságtörő asszony

E történetnek van egy további tanulsága is. Az írástudók és farizeusok – mind férfiak – odavitték a házasságtörésen ért asszonyt – a nőt – mint bűnöst. Akivel elkövette, kimaradt a képből. Férfiak ítélkeznek a parázna nő felett. A Bibliát férfiak írták, kettős mércéjük különösen feltűnő a Példabeszédek könyvében, de olyan történetekben is, mint József és Potifár feleségének esete. Akadnak ellenpéldák is, így Jákob leányának, Dinának a meggyalázása, Dávid és Betsabé története, vagy Zsuzsanna és a vének epizódja. Mi köze ennek a képmutatáshoz, kérdezhetnénk. A két nem kapcsolata az erkölcs egyik legérzékenyebb területe, amely a társadalom szinte minden tagját érinti, s az emberek közötti konfliktusok és tragédiák egyik fő oka időtlen idők óta; sorolhatnánk a példákat, kezdve a mitológiai Médeián, a római Lucretián, Abélard és Héloïse történetén át Anna Karenináig és tovább. Az Ószövetség tilalmak erdejével veszi körül a nemi életet, a házasságtörést és a homoszexuális kapcsolatot halállal bünteti, ugyanakkor az emberi élet s a személyes boldogság fontos részének tekinti – megfelelő keretek között. Ezzel szemben Pál apostol mint szükséges rosszként beszél még a házasságról is. Mindez nem véletlen: Max Weber találó megfogalmazása szerint a nemiség és a szerelem az élet legnagyobb irracionális hatalma. Ezt lemérhetjük azon, hogy napjaink morális diskurzusainak is egyik fontos kérdése; itt be kell érnünk a szűkszavú utalással a pedofíliára, a metoo-szindrómára, a homoszexualitásra, a gender-problémára. A körülöttük folyó viták azt jelzik, hogy e téren a képmutatás általános jelenség.

Molière Don Juanja, a gátlástalan nőcsábász, miután a normák nyílt megsértése, kihívó viselkedése veszélybe sodorta, életfilozófiaként fogalmazta meg a képmutatást. „Legjobban a példás ember szerepét lehet játszani… Még én tolom fel magam mások bírájául, nem kegyelmezek senkinek” – vallja, s ha valaki megbántja, az ég védelmében sújt le reá, ellenségeit istentelenséggel vádolja. Ám az alakoskodás nem korlátozódik a nemi erkölcsre, az élet szinte egészét áthatja, így például a vallásokban s a politikában is nemcsak tetten érhető, hanem általánosan elterjedt s fontos szerepet játszik. Épp ezért nem meglepő, hogy irodalmi művekben is megjelenik, külön műfajt alkotnak a főképp morális kérdésekkel foglalkozó esszék és aforizmagyűjtemények, s ezek egyik fontos témája a képmutatás.

Baltasar Gracián

Közöttük előkelő helyet foglal el Baltasar Gracián 17. századi jezsuita szerzetes Az életbölcsesség kézikönyve c. műve; találóbb lenne a képmutatás kézikönyvének nevezni. Tartalma némileg ellentmondó, egy sajátos kettősség jellemzi. Mint keresztény szerzetes, megadja a kötelező tiszteletet az erkölcsnek. Ez legegyértelműbben a záró axiómájában mutatkozik meg: „Röviden: legyünk szentek. Ez a két szó mindent megmond. Az erény minden tökély foglalata, minden boldogság középpontja… Nincs más szeretetre méltó, mint az erény, és nincs más visszataszító, mint a bűn.” Konkrét mondanivalója, tanácsai teljesen mások, szinte ellentétesek az idézettekkel.

Lássunk néhány jellemzőt belőlük! Az emberi élet – mondja – az emberi gonoszság ellen viselt háború, s az okosnak szándékot kell színlelnie. Ügyességgel tegyük szolgánkká azt, akit a természet fölénk rendelt, ravaszul játsszuk ki mások éberségét, találjuk meg gyenge pontjukat, ez a művészet mozgatja mások akaratát. Ismerjük fel a szerencséseket, hogy csatlakozzunk hozzájuk, és a szerencsétleneket, hogy kerüljük őket. Osszuk a kisebbség véleményét, de hangoztassuk a többségét. 

Némelyek többet törődnek dolgaik helyes menetével, írja, mint a cél elérésével, holott a balsiker mindig többet nyom a latba, a győztes nem köteles számadásra. A jó vég mindent bearanyoz, akármennyire ellene szól az eszközök helytelensége. Bújjunk rókabőrbe, ha oroszlánbőrt nem ölthetünk, váltakozzék bennünk a kígyó ravaszsága a galamb szelídségével; nincs könnyebb, mint a jóravaló embert rászedni. Az egésznek a lényege: önös célból alakoskodni, másokat megtéveszteni, kihasználni, nem válogatva az eszközökben.

La Rochefoucauld inkább leleplezi és bírálja az efféle éthoszt: „Roppant kevés az őszinte ember, s akit annak látunk, többnyire az is csak színleli, hogy a mások bizalmát megnyerje.” Az erény úgy vész el az érdekben, ahogyan a folyó a tengerben; a képmutatás: a bűn tisztelgése az erény előtt, vagyis: erényeink csak álcázott bűnök.

Miért az alakoskodás, a szerepjátszás? Mert bármily gonoszak is az emberek, sohasem merészelnének az erény nyílt ellenségeként fellépni.

Mint utaltam rá, az alakoskodás, színjátszás áthatja a vallást és politikát. E két szféra egyébként szorosan kapcsolódik egymáshoz a tradicionális társadalmakban. A vallást illetően érjük be egyetlen példával. Numa Pompilius – aki Livius szerint a Várost a jog, a törvény és az erkölcs alapjain újraalapította – „úgy gondolta, hogy az akkor még tapasztalatlan és faragatlan tömeget mindenekelőtt a leghatásosabb eszközzel, az istenfélelemmel kell beoltani. De mert ez valamely csoda bizonyító ereje nélkül nemigen szokta áthatni a lelkeket, úgy tett, mintha éjjelente Egeria istennővel találkoznék.”

A politikával kapcsolatban a jelenséget Andersen egyik meséje, A császár új ruhája mutatja be találóan. A császár mániája – öltözéke – is tulajdonképp a hatalom reprezentációját szolgálja. No és a történet: a képmutatás láncreakciója a hierarchiának megfelelően, egész odáig, amíg egy gyermek, aki még nem tanulta meg a megfelelő viselkedést, kimondta az igazságot, amit ugyan mindenki látott, de jó okból úgy tett, mintha nem a pőre császárt, hanem csodálatosan szép és finom ruháját látná. A mese nem túlzott, Pomádé királyt nyugodtan behelyettesíthetjük például a Napkirállyal.

A császár új ruhája, Pomádé-illusztráció

Hyacinthe Rigaud: Louis XIV, roi de France

Ám nemcsak külsőségekről van szó a hatalom megszerzése, megtartása és gyakorlása terén, ugyanis benne szinte koncentrálódnak a konfliktusok, s leginkább itt érvényesül a gyakorlatban az elv, hogy a cél szentesíti az eszközöket; ez a lényege Machiavelli politikai doktrínájának. Szerinte a fejedelemnek jól kell használnia állati természetét, a rókát és az oroszlánt kell követnie. Sok példa igazolja, hogy aki a róka természetéhez tartotta magát, jobban járt. De ezt a természetét jól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnek és színlelőnek kell lennie. Vigyáznia kell tehát a fejedelemnek, s amikor mások látják vagy hallják, legyen csupa könyörületesség, becsületesség, feddhetetlenség, emberség, csupa vallásosság. És semmi sincs, ami ennél az utolsó tulajdonság látszatánál fontosabb lenne, írja. És bár az uralkodók ritkán hallgatnak a filozófusokra, közülük sokan Machiavelli kiváló tanítványainak bizonyultak. S míg néki nagyon jó véleménye volt az ilyen alakokról, Francis Bacon másképp vélekedett erről:

Az alakoskodás csak gyönge mása a politikai képességnek és bölcsességnek: az erős ész és erős szív tud igazat mondani és igazul cselekedni, ha kell. Így a politikusok silányabb fajtájából kerülnek ki a nagy színlelők.

Mindez azt is jelenti, hogy a képmutatás a politikában több, mint személyes jellemhiba, valójában a vagyoni és rangbéli, hatalmi és hivatásbéli különbségek és érdekek által előidézett magatartás; általános jelenség, s ami lényeges: intézményesült, szakralizált formában művelik. Intézményesült kellékei, külsőségei a presztízs, a pozíció, a hatalom gyakorlásának és megtartásának az eszközei, s miközben élvezőik számára általában kellemesek (bár terhesek is lehetnek), sokszor még gyakorlói számára is, de a szélesebb publikum számára elrejtik a lényeget, a felszín mögötti valót. Minden egyenlőtlenségre épülő társadalomra, politikai berendezkedésre jellemző, mértéke és konkrét megjelenése bármily eltérő is. Nyilvánvaló, hogy a rendies társadalmakban, illetve a szekularizált, demokratikus rendszerekben eltérő formákat ölt. Ez utóbbi intézményeit is ki lehet üríteni s kulisszaként használni. Színjáték, sok szereplővel, melyben a képmutatás a politikai manipuláció egyik hatásos eszköze. Épp napjainkban találkoztunk a mesebeli helyzettel, amikor egy gyermek, Greta Thunberg mondta szemébe az illusztris társaságnak, a vezető politikusok gyülekezetének: üres szavak, melyeknek nincs fedezete. A reakció, amit kiváltott, jelzi, hogy szavai célba találtak.

Greta Thunberg az ENSZ 2019-es klímacsúcsán

A képmutatás, a látszatkeltés az erkölccsel való tudatos visszaélés, amely rombolóan hat úgy a személyes kapcsolatokra, mint a közéletre. Amikor a szavak és tettek között szakadék van, az erkölcsi elvekre hivatkozás csak fügefalevél, manipuláció. És mert előszeretettel és sikerrel gyakorolják azok, akik úgymond felette állnak a törvényeknek, s kivonhatják magukat – egyre megy, hogy végképp vagy csak ideig-óráig – a felelősség alól, és erős intézményi védfalakkal körülvéve űzik mesterségüket, még hosszabb ideig szükség lesz Molière és Andersen tollára.

Szabó P. Imre a BME GTK Filozófia és Tudománytörténeti Tanszék nyugalmazott  egyetemi docense, a Vallás és ember tantárgy oktatója.