Cikkünk első részében tömören bemutattuk a svájci-amerikai pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross életét és a haldoklókkal kapcsolatos nagy hatású kutatásainak kezdeteit. Ebben a második részben kifejtjük e kutatások eredményeit, és zárásként szót ejtünk Kübler-Ross társadalmi célú üzenetéről.

Ahogy korábban említettük, Elisabeth Kübler-Ross úttörő munkássága abban áll, hogy elsőként kezdett el tudományos igényű kutatásokat folytatni haldoklókon. Legnagyobb hatású műve A halál és a hozzá vezető út (On Death and Dying), amelyben közzéteszi kutatási eredményeit. Kutatásának lényege az, hogy interjúkat készített a chicagói egyetemi klinikákon tartózkodó haldokló betegekkel, és ezek az esettanulmányok ahhoz a felismeréshez vezették el, hogy a haldokló betegek egytől-egyig hasonló lelki folyamatokon mennek keresztül, és ezek a folyamatok öt, jól behatárolható stádiumra bonthatók. Így Kübler-Ross felismert bizonyos visszatérő sémákat, amelyek a haldoklók lelkiállapotát és viselkedését jellemzik. Ezek beazonosítása azért volt nagy jelentőségű, mert az orvostudományi ismeretek gyarapítása mellett fontos gyakorlati haszna is van, amely sokakat érint: e folyamatok ismerete révén mind az egészségügyi dolgozók, mind a hozzátartozók jobban felkészülhetnek arra, hogyan kezeljék megfelelő módon a gyógyíthatatlan beteg viselkedését, továbbá ezen ismeretek hozzásegíthetik őket ahhoz, hogy lelki segítséget nyújtsanak a gyógyíthatatlan betegnek ebben a rendkívül nehéz időszakban.

Dr. Elisabeth Kübler-Ross

A pszichiáternőnek az volt a célja az orvostudományi kutatásai mellett, hogy széles körben változtasson társadalmunk elmúláshoz való hozzáállásán, hiszen az elmúlást manapság tabuként kezelik a nyugati kultúrában. Azt hangsúlyozza: ne forduljunk el a haldoklótól, hanem legyünk mellette végig, és legyünk vele őszinték – ne várjuk el, hogy szerepet játsszon előttünk, viszont mi se tegyük ezt vele. Bármilyen egyszerűen is hangzik ez, a gyakorlat azt mutatja, mégis nagyon kevesen vannak, akik képesek így tenni.

Kübler-Ross nézete szerint bár rendkívül nehéz a haldoklás folyamata, még mindig jobb, ha keresztülmegy valaki e folyamaton, mintha felkészületlenül, egyik pillanatról a másikra érné a halál. Ugyanis a haldoklás során érheti el a személyiség a végső kiteljesedést, és ez az időszak ad lehetőséget arra, hogy az ember számot vessen az életével, és miután keresztülmegy a haldoklással együtt járó lelki krízisen, végül eljusson az elfogadás és a megnyugvás állapotába.

Elisabeth Kübler-Ross legjelentősebb kutatási eredménye annak felismerése volt, hogy a haldoklás folyamata öt szakaszra, más néven öt stádiumra bontható. Ezek a következők: elutasítás, düh, alkudozás, depresszió és belenyugvás. Fontos megjegyezni, hogy ez az öt stádium ugyanakkor nemcsak a saját halálunk elfogadásához vezető öt lépcsőfok, hanem ez a modell érvényes mások halálának elfogadására, illetve bármiféle jelentős veszteség feldolgozására is. Nézzük meg ezt az öt fogalmat kicsit részletesebben!

A haldoklás öt stádiuma

Az első időszakban az érintett személy nem fogadja el, hogy kimondták rá a halálos ítéletet: először felkeres egy másik orvost, mert abban bízik, hogy az első tévedett; illetve ha a második vagy a sokadik orvos is azt közli vele, hogy gyógyíthatatlan, akkor esetleg alternatív csodadoktorokhoz vagy imacsoportokhoz fordul, és természetfeletti erők segítségében reménykedik. Ebben az állapotban az érintett nem hajlandó tudomásul venni közelgő halálát, és addig keresgél, míg talál olyan embereket, akikben szövetségeseket lát, és akik azzal biztatják, hogy meg fog gyógyulni.

A következő stádium a düh. Miután a beteg tudomásul veszi, hogy gyógyíthatatlan – ami részben abból fakad, hogy tapasztalja magán az egészségi állapotának romlását, bármit is próbál ellene tenni –, dühöt érez az egész világ iránt, és azt kérdezgeti magától: „miért pont én?”, „miért pont nekem kell meghalnom, miközben mások tovább élhetnek?”. Ez az időszak együtt járhat azzal, hogy a beteg mérhetetlenül irigy másokra, mivel ők tovább élhetnek, míg ő meg van fosztva az életétől; és haragjának utat engedhet akkor is, ha egyébként korábbi személyiségétől ez a viselkedés távol állt.

Ezután az alkudozás időszaka következik. A beteg ekkorra tudomásul veszi, hogy véges ideje van hátra, viszont még be akarja fejezni a félbehagyottnak érzett dolgait. Olyan gondolatok fogalmazódhatnak meg benne, mint például „elfogadom, hogy meg kell halnom, csak szeretném megérni, míg felnő a gyermekem” vagy „elfogadom, hogy meg kell halnom, csak előtte még be akarom fejezni a könyvem megírását”.

Dr. Elisabeth Kübler-Ross sírköve (Scottsdale, Arizona) 

A negyedik stádium a depresszió időszaka, amikor a beteg szembesül valódi helyzetével. Tulajdonképpen a szembesülés idézi elő a depressziót: a beteget ilyenkor mélyen áthatja a veszteség érzése, és vigasztalhatatlan szomorúság lesz úrrá rajta. Ez az állapot általában együtt jár az egészségi állapot további romlásával, fizikai gyengeséggel és lelkiismeret-furdalással. Az utóbbinak az az oka, hogy a beteg aggódik amiatt, hogy milyen anyagi terheket ró a családjára a kezelése, illetve amiatt is, hogy nem láthatja el többé azt a funkciót a családjában és a munkahelyén, amit addig ellátott. A munkahelyén meg kell szervezni a helyettesítését, ezáltal többletmunkát okoz másoknak, a családjában pedig nem tud gondoskodni azokról, akikről addig esetleg gondoskodott – például gyerekek, unokák vagy idős szülők –, vagy nem tud örömöt okozni a korábbi közös tevékenységekkel a szeretteinek, és nem tudja folytatni az addigi hobbijait. Ebben az állapotban a beteg vigasztalhatatlan, mivel óriási veszteséget él át. Kübler-Ross hangsúlyozza, mennyire fontos, hogy ebben a stádiumban is a beteg mellett legyünk, és hallgassuk meg panaszait és fogadjuk el ilyennek az állapotát: ne hagyjuk magára, ugyanakkor ne próbáljuk megmagyarázni neki, hogy rosszul látja a helyzetét, vagy hogy meg fog gyógyulni.

Az utolsó, ötödik stádium a belenyugvás. Ez többnyire akkor következik be, amikor a beteg úgy érzi, közeledik erejének a végéhez, és végképp nincs energiája ahhoz, hogy szerepet játsszon, vagy hosszasabb kommunikációt folytasson a hozzátartozókkal vagy az ápoló személyzettel. Ilyenkor egyre inkább igényli az egyedüllétet és a pihenést. Kübler-Ross azt tanácsolja: ne erőltessünk rá semmit, ne akarjuk rávenni a kommunikációra, hanem hagyjuk magára, ha azt kéri; vagy üljünk le mellé csendben és fogjuk meg a kezét, vagy valamilyen egyéb módon éreztessük vele, hogy mellette vagyunk, anélkül, hogy bármit is elvárnánk tőle vagy ráerőltetnénk. Kübler-Ross szerint nagyon sokat számít a betegeknek és nagyon hálásak érte, ha az életük utolsó napjait nem magukra hagyatva kell eltölteniük, hanem van mellettük valaki, aki törődik velük.

Emberi gyengeségeink

Kübler-Ross esettanulmányai nemcsak azért nagy hatásúak ma is, mert a maga nemében eredeti és szokatlan témájú kutatásról van szó, hanem azért is, mert kiválóan rávilágítanak az emberi gyengeségekre, és olyan problémákra, amelyekről korábban egyetlen szakember sem mert ennyire nyíltan beszélni. Kübler-Ross megemlíti többek között, hogy amikor el akarták kezdeni a kutatásukat, hatalmas falakba ütköztek: alig találtak olyan orvost, aki hajlandó volt elismerni, hogy az osztályán haldokló beteg fekszik. Szinte mindegyik orvos tagadta ezt és úgy próbált tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és soha senki nem halna meg. Kübler-Ross meglátása szerint ez azért történt így, mert a társadalmi tabuk és az általános félelmek alól az orvosok sem kivételek: ők is ugyanolyan nehezen szembesülnek a halállal, mint az átlagember. Továbbá az orvos szempontjából nézve egy páciens halála kudarc: az orvos ilyenkor szembesül az orvostudomány és saját képességei határaival, ami nem könnyű. Hiszen míg más szakmákban, ha valaki rendesen elvégzi a munkáját, annak pozitív eredménye van, ezzel szemben az orvos kénytelen szembesülni azzal, hogy még ha erején felül is teljesít, akkor sem tud mindenkit meggyógyítani, mivel – ahogyan a régi mondás bölcsen kifejezi – „halál ellen nincs orvosság”.

Kübler-Ross egy haldoklóval beszélget 

Az esettanulmányokban megmutatkozik az emberi gyengeségnek az a formája is, amikor a beteg elfogadja halálát, míg a hozzátartozói nem képesek erre. Ez rendkívül megnehezítheti a beteg életének utolsó szakaszát, ugyanis ilyenkor a hozzátartozók rábeszélhetik, rákényszeríthetik mindenféle kellemetlen vagy fájdalommal együtt járó kezelésre, akkor is, ha ennek nincs semmi haszna, és ezt érzi is a beteg. Ilyen helyzetekben a beteg szeretne már meghalni – ami nem meglepő, hiszen a gyógyíthatatlan betegségek utolsó stádiuma sok esetben rendkívül fájdalmas –, viszont a hozzátartozók vissza akarják őt tartani, és ezzel feleslegesen meghosszabbítják ezt a nehéz életszakaszt. Kübler-Ross arra hívja fel a figyelmet, mennyire fontos, hogy a hozzátartozók vegyék tudomásul és fogadják el szerettük közelgő halálát, és lehetőség szerint ne hosszabbítsák meg ragaszkodásukkal a másik fél szenvedését. Ugyanakkor az a meglátása van, hogy az élet utolsó szakasza nemcsak a fájdalomról és a szenvedésről szól, hanem a lelki gazdagodásról és a személyiség kiteljesedéséről is:

Úgy nem lehet lelkileg gyarapodni, hogy az ember üldögél egy szépséges virágoskertben, és ezüsttálcán szolgálnak fel neki ínycsiklandó étkeket. Az ember akkor gyarapszik, amikor beteg, fájdalmai vannak, vagy el kell fogadnia egy fájdalmas veszteséget. Attól senki sem fog gyarapodni, ha a fejét a homokba dugja, csakis attól, ha elfogadja a fájdalmat, és igyekszik felfogni – de nem átokként vagy büntetésként, hanem ajándékként –, hogy ezzel egy konkrét célt tölt be.

Kübler-Ross 2006/2012, 25

A betegekkel folytatott interjúk azt mutatják, a szó szoros értelmében igaz az a mondás, hogy „a remény hal meg utoljára”: egytől egyig mindegyik páciens arról számol be, hogy abban reménykedik, valamilyen módon mégis meggyógyul. A gyógyulás oka lehet akár isteni csoda, akár az, hogy éppen a közeljövőben találják fel az adott betegség ellenszerét, és a beteg azon szerencsések között lesz, akikhez idejében eljut a gyógyszer. A kutatás rávilágít arra, hogy mennyire irracionális az ember: még ha kívülről nézve teljesen bizonyosnak is tűnik, hogy valaki meghal a közeljövőben, a beteg a saját perspektívájából nézve úgy látja, van esély arra, hogy meggyógyul. Kübler-Ross szerint a remény tart életben mindenkit: amikor valakiből eltűnt a remény, az a páciens rendszerint 24 órán belül elhunyt. A remény elveszítése egyben a halál elfogadását és a belenyugvást jelentette azokban az esetekben, amikor ez nem történt meg korábban.

Kübler-Ross interjúalanyainak viselkedésében rendszerint megmutatkozik az az irracionális jelenség, hogy saját halálunkat nem tudjuk elképzelni: intellektuálisan fel tudjuk fogni önmagunk halandóságát, de a szó igazi értelmében nem tudjuk elhinni saját halálunk bekövetkeztét. Ez arra vezethető vissza, hogy saját halálunk elképzelése paradoxonhoz vezet: ugyanis halálunkkor az a perspektíva szűnik meg létezni, amilyen perspektívából addig a világot szemléltük. Azt pedig nem lehet elképzelni, hogy milyen lehet rátekinteni a világra egy nemlétező perspektívából. Ehhez – Kübler-Rosstól elvonatkoztatva – hozzátehetjük: ha valaki hisz a halál utáni életben, az tulajdonképpen abban hisz, hogy a halála után valamiféle teljesen más perspektívából fogja szemlélni a világot, mint addig; de mivel az annyira más tapasztalat, mint a földi életbeli perspektíva, nehéz – hacsak nem lehetetlen – elképzelni, hogy az milyen lehet. Ezzel szemben, ha másvalaki hal meg, attól a mi perspektívánk ugyanúgy megmarad: a világ megmutatkozik számunkra olyan módon, hogy nincs benne az a másik személy, vagyis az ő hiánya van jelen a mi világunkban, de attól a mi világunk ugyanúgy fennmarad. Önmagunk megsemmisülésének elképzelhetetlensége miatt van az, hogy halhatatlannak hisszük magunkat – például egy dohányzó ember alapjában véve abban hisz, hogy bár minden dohányzó ismerőse meghalhat tüdőrákban, ő nem fog; vagy egy katona azt hiszi, hogy bár mások meghalhatnak körülötte a háborúban, ő nem fog. Ugyanígy, egy gyógyíthatatlannak nyilvánított beteg is csak azt tudja elképzelni, hogy mások belehalhatnak ugyanabba a betegségbe, de ő nem fog.

Kübler-Ross Teréz anyával

Kübler-Ross interjúi során felszínre kerül az az érdekes jelenség is, amely szerint azok békélnek meg könnyen a halálukkal, akik határozott, megingathatatlan filozófiai vagy vallási elköteleződéssel rendelkeznek. Ők egyrészt a meggyőződéses materialisták, akik biztosak benne, hogy a halál egyben a személyiségük megsemmisülését jelenti; másrészt pedig azok, akik megingathatatlan és egyben világosan behatárolt, konkrét vallási nézetekkel rendelkeznek. Viszont az embereknek csak kis hányada ilyen: a többség bizonytalan és ingatag, és hánykódik különféle gondolatok, világnézetek vagy hitek között, és nekik sok belső harcon kell keresztülmenniük ahhoz, hogy eljussanak végül az elfogadáshoz és a belenyugváshoz.

Kübler-Ross üzenete

Kutatási eredményei mellett Kübler-Ross számos társadalmi tényezőre és emberi dologra hívja fel a figyelmet, így többek között arra, hogy régen általában az otthonukban haltak meg az emberek, a szeretteik körében – kivéve azok, akik csatatéren hunytak el, de ez elenyésző kisebbség volt a társadalom egészére nézve –, míg manapság a halál kórházakban következik be, ahol gyakran tárgyiasítják a haldoklót, és rideg, személytelen környezet veszi körül. Így rávilágít annak fontosságára, hogy a haldoklókat emberi módon kellene kezelnie a kórházi alkalmazottaknak és a hozzátartozóknak egyaránt, olyan bánásmódban kellene őket részesíteniük, mint amilyen bánásmódot mi magunk is igényelnénk hasonló helyzetben. Az élet utolsó szakasza ugyanolyan velejárója az életnek, mint bármely más életszakasz, ezért nem helyes azt ignorálni és tabuként kezelni, hanem nagyon is fontos, hogy a haldoklók méltó ellátásban és emberséges bánásmódban részesüljenek. Hiszen az, hogy hogyan bánunk a haldoklókkal, mutatja, hogy mi magunk milyen értékek szerint élünk; illetve az, hogy hogyan bánunk másokkal, és milyen értékeket közvetítünk az utánunk jövő generációknak, kihatással lesz arra, hogy a későbbi generációk hogyan fognak majd velünk bánni az életünk utolsó szakaszában. Tehát egyáltalán nem mindegy, milyen társadalmat építünk magunk köré, és milyen értékeket közvetítünk.

Elisabeth Kübler-Ross üzenete az, hogy a halállal való foglalkozásnak az életünk természetes részét kellene képeznie. Ugyanis életünk végességének a tudata ébreszt rá minket arra, hogy megfogalmazzuk, mit tartunk értéknek az életben; és az a cél, hogy éljünk ennek megfelelően, ezáltal gyarapodjunk lelkileg és teljesedjünk ki. Azok, akik felismerik életük értékeit, és képesek arra, hogy e felismerésnek megfelelő tartalommal töltsék meg az életüket, úgy távozhatnak e világból, hogy nem fognak bánni semmit a halálos ágyukon.

Kübler-Ross ezekkel a szavakkal fejezi be fő művét:

Azoknak, akinek van erejük és szenvedélyes szeretetük ahhoz, hogy leüljenek a haldoklóval a szavaknál is többet mondó csendben, tudni fogják, hogy ez a pillanat sem nem félelmetes, sem nem fájdalmas, hanem a testműködés békés megszűnésének utolsó mozzanata. Egy emberi lény békés halálának a látványa hullócsillagra emlékeztet; a milliónyi fények egyikére a hatalmas égbolton, amely rövid pillanatra felgyullad, hogy aztán eltűnjön örökre a végtelen éjszakában. A haldokló mellett lenni azt is jelenti, hogy tudatosul bennünk az egyén egyedülvalósága az emberiség hatalmas tengerében. Tudatára ébreszt végességünknek, behatárolt életünknek. Kevesen élünk tovább hetven évnél, és mégis, ezen rövid idő alatt többségünk alkot valamit, egyedülálló életművet hoz létre, beépítve magát az emberiség történelmének építményébe.

Kübler-Ross 1969/1988, 442

További linkek: 

• Az Elisabeth Kübler-Ross Alapítvány honlapja
• Filmfelvétel a majdaneki koncentrációs tábor felszabadításáról
• Elisabeth Kübler-Ross egy haldoklóval beszélget - interjú

Bekő Éva a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán végezte a BA-szintű tanulmányait, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a Közép-európai Egyetemen szerzett filozófia szakos MA-képesítést. Jelenleg a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskolájának a hallgatója, a kutatási területe az elmefilozófia és az ind filozófia.