A moralizálásról (1)

„Röviden, csak két város létezik
a jóké és a rosszaké” (Szt. Ágoston) 

Az erkölcs valamilyen formában nemcsak mindenkit érint, hanem e téren mindenki illetékes is. Tetteinknek, magatartásunknak van erkölcsi vonatkozása, mindenkinek meg kell hoznia erkölcsi döntéseit, s állandóan számolnunk kell mások ítéleteivel, miközben folyamatosan, szinte automatikusan véleményt alkotunk mások viselkedéséről, jelleméről. Többnyire spontán módon zajlik mindez, anélkül, hogy figyelmesebben, mélyebben átgondolnák, mit is művelünk. Holott az erkölcs meglehetősen összetett jelenség, amelynek megvan az árnyoldala, és többféle félreértés, tévedés, visszaélés alakult ki vele kapcsolatban. Az erkölccsel ugyanis vissza lehet élni – igazi kétélű fegyver –, és ne legyenek illúzióink, nagyon gyakran visszaélnek vele, nemtelen célokra alkalmazzák, többféle módon is. Többnyire ezekre a jelenségekre utal a moralizálás szó. Jelentheti egyszerűen azt, hogy valaki erkölcsi kérdéseket vizsgál, boncolgat. Esetenként az erkölcsi oktatást („erkölcsöt prédikál”, papol) jelenti. Más esetekben azt, hogy erkölcsi okokkal magyarázunk olyan jelenségeket, amelyeknek azokhoz nincs semmi közük, s hajlunk arra, hogy a problémák orvoslását is e módon keressük. Vannak, akik mindenütt, s mindenben az erkölcsök romlását látják. Általános gyakorlat, hogy az erkölcsre hivatkozást manipulációra használják, a valódi célok leplezésére. Vagy gondoljunk az erkölcsi ítélkezés egyik nagyon elterjedt változatára, a rágalmazásra s annak mostanság divatba jött módozatára, a karaktergyilkosságra. A moralizálás e változatos, konkrét módjai mellett általánosabb szinten is megjelenik, mint világmagyarázat vagy például történelemszemlélet, történetfilozófia. Az alábbiakban ez utóbbiakról lesz szó.

Mielőtt rátérnék erre, célszerű ideiktatni egy elméletei megfontolást. A közkeletű hiedelemmel szemben, hogy az erkölcs isteni eredetű, be kell látnunk, hogy ez is – a tudományhoz, művészethez, joghoz vagy technikához hasonlóan – „emberi találmány”, amely korántsem hibátlan, és mint minden emberi intézmény, ez is mélyreható változásoknak van kitéve. Hogy emberi, társadalmi intézmény, azt is jelenti, hogy nem léteznek örök időkre szóló, kőbe vésett erkölcsi szabályok, sem pedig egy egységes, mindenki által elfogadott erkölcs.

Az erkölcs megjelenését, első formáit azon időszakra tehetjük, amelyet Merlin Donald a mitikus gondolkodás, kultúra korszakának nevez, és ennek minden jegyét magán viseli napjainkig is a róla kialakult kép. Ez leginkább az eredetéről szóló tanokban és szerepének félreértésében érhető tetten. Hátterében pedig ott sejlik a mitikus világkép sajátos képzeteivel, s a szellemek, istenek gazdag arzenáljával. Az erkölcs szerepének félreértése és eltúlzása szinte egyidős megjelenésével, és ezt tekinthetjük a moralizálás egyik alapformájának, amelynek legalább két változata van. Az egyik, időben korábbi változata az, amely hallgatólagosan feltételezi egy általános, a világot átható erkölcsi törvény létét, a másik inkább az „erkölcsök romlása” kifejezés utal. Ezeket természetesen nem lehet élesen elválasztani egymástól. Jelen írás az első változatot mutatja, az erkölcsök romlása önmagában is érdekes kérdés, külön tárgyalást érdemel. 

Nézzük az első változatot. Hogy ez mit jelent, azt jól érzékelteti az, amit Radcliffe-Brown a totemizmussal kapcsolatban mond: „A primitív ember számára az egész univerzum erkölcsi vagy társadalmi rendként fogalmazódik meg, amit nem az általunk természeti törvénynek nevezett dolog ural, hanem valami, amit inkább morális vagy rituális törvénynek kell hívnunk.”

 … a totemizmus egy magasabb rendű strukturális egész része, ami valójában a világnak mint erkölcsi vagy társadalmi rendnek a reprezentációját nyújtja.

Megjegyzi, hogy a rítusokban és mítoszokban rejlő koncepciónak a felismerését az egyik legfontosabb lépésnek tekinthetjük a sokszor homályosan vallásnak nevezett jelenségcsoport megértésében. Egyértelműen erre a világfelfogásra utal Durkheim tömör, első hallásra szinte meghökkentő állítása, hogy isten tulajdonképp egy más név a társadalomra, annak hiposztazált formája, szimbolikus megjelenítése, amely a társadalom morális tekintélyét, erejét testesíti meg. Ezzel az erkölcsi normák – minthogy isteni eredetűeknek tekintik őket és megsértésüket az istenek szankcionálják – megkérdőjelezhetetlenné válnak, abszolút tekintélyre tesznek szert. Úgy tűnik, ezzel és ezért vált az erkölcs archimedesi pontjává szabályainak transzcendens eredete, miközben valójában a „társadalom szól azokon a személyeken keresztül”, akik az istenek rendelkezéseit hitelt érdemlően közvetítik. 

Egy totem a Totem Bight State Historical Park-ban (Ketchikan, Alaszka)

Vegyük példaként a tabusértés esetét. A tabu egy tilalom, amelynek a megsértéséről úgy vélik, hogy súlyos, végzetes következménnyel jár az egész közösségre, automatikusan büntetést von maga után. Szophoklész drámájában – amely mitológiai történetet dolgoz fel – Oidipusz két szigorú tilalmat is megsértett: megölte apját, majd feleségül vette saját anyját. Tekintsünk el attól, hogy az érintetteknek fogalmuk sem volt a köztük lévő rokoni kapcsolatról, s hogy az eseményekben e tudatlanság végzetes szerepet játszott, ugyanis a történteknek – a tabu megsértésének – a következménye a fontos. Oidipusz bűnei miatt városát, Thébát egymás után érték a súlyos csapások, amíg fény nem derült viselt dolgaira.

Eugene-Ernest Hillemacher festménye, Oedipus and Antigone Exiled to Thebes (1843) - Antigoné elkíséri önmagát megvakító apját, Oidipusz királyt a száműzetésbe

A tabukat voltaképp az első magatartási normáknak tekinthetjük, és a legkülönbözőbb dolgokat tiltották. A korai időszakokban sokféle tilalom élt együtt, amelyektől még nem különültek el az erkölcsi szabályok. Az Ószövetségben az erkölcsi normák (pl. a nemi kapcsolatokra vonatkozók) és a rituális előírások mellett nagy súllyal vannak jelen a tisztasággal kapcsolatos tabuk (tiszta és tisztátalan állatok megkülönböztetése), de például olyanok is, mint a „vegyes” (kétféle növény ültetése egy parcellán) vagy a szombati munkavégzés tilalma, avagy amely tiltja a gödölye húsának főzését az anyja tejében. (Ez utóbbi később már általánosított formában, mint a tejes és húsos ételek egy étkezés alkalmával való fogyasztásának tilalma él tovább a zsidó hagyományban.) A Tóra ráadásul leszögezi, hogy az írásban szereplő törvényekhez sem hozzáadni, sem pedig elvenni belőlük nem szabad. Ezek aztán idővel, fejlettebb kulturális szinten óhatatlanul bírálat, vita tárgyává váltak, és a mindennapi életben rostálódtak ki a problematikus elemek. Jézus – aki nem a törvényt eltörölni, hanem betölteni jött, és megkülönböztette az isteni eredetű normákat az emberi szokásoktól – erkölcsi tanításában nagyon határozottan megjelenik az efféle előírások bírálata, amikor például azt mondja, hogy nem az ember van a szombatért, hanem fordítva (szabad tehát szombaton jót tenni, gyógyítani), vagy amikor kijelenti, hogy nem az teszi az embert tisztátalanná, amit megeszik, hanem ami kijön a szájából, a szívből származó gonosz gondolatok.

Pál apostol volt az, aki határozottan szakított a mózesi törvények ballasztjával, új erkölcsi világképet, értékrendet definiált, s ezzel utat nyitott a kereszténységnek. Tanításában sajátos szerepet játszott az ószövetségi tabusértés egyik legismertebb példájának, a bűnbeesés mítoszának az átértelmezése. Isten megtiltotta egy fa gyümölcsének az evését, ám Ádám és Éva megszegte a tabut; közvetlen büntetésük a kiűzetés a Paradicsomból, a terhesség és szülés fájdalmai, a fárasztó munka, amíg csak él az ember. Ám tettüknek a következményei Pál apostol szerint ennél sokkal súlyosabbak, s az egész emberiséget érintik: az örökletes bűn, a halál és a kárhozat, ami utána következik. A józan ész azt sugallja, hogy maga a tilalom teljesen felesleges és – ami súlyosabb – önkényes. Pál érvelése szerint természetesen nem az, ugyanis a teremtőn (Isten) a teremtmény (ember) semmit nem kérhet számon – e logika szerint rendjén való, hogy egyetlen ember bűnéért az egész emberiséget büntetés fenyegeti, az isteni kegyelemben részesülők kivételével. Hogy Ádám és Éva engedetlensége miért is járt ilyen súlyos következménnyel, azt Szt. Ágoston egy mondata világítja meg. Isten

parancsolatában meghagyta azt az engedelmességet, amely erény az összes erény anyja és őse.

Ez lényegében a feltétlen engedelmesség etikája.

Benjamin West festménye, The Expulsion of Adam and Eve from Paradise (1791) - Ádám és Éva kiűzetése a Paradicsomból

Ennyit a tabukról és a mögöttes feltevésekről. Amit Radcliffe-Brown mond a törzsi gondolkodásról, ahhoz illeszkedik az, amire Jan Assmann utal egy fejlettebb szinten a keleti kultúrákkal kapcsolatban: „Az a központi politikai fogalom, amelynek jegyében a társadalmi összefüggés egészét – felépítését és működését – az ókori keleti kultúrákban elgondolták, az ’igazságosság’, egyiptomiul Maát… A képzeteknek ebben a világában az igazságosság az, ami a világot a legbelsejében összetartja, mégpedig azáltal, hogy a következményt a tetthez kapcsolja. … A következményt a tetthez kapcsolva egyetlen értelmes egésszé fűzi össze az események folyását, a dolgok egymásutánját és ezzel a világ egészét is. Ugyanis erre az elképzelésre jellemző, hogy a társadalmi rend zavarai kozmikus zavarokkal járnak együtt. … A konnektív igazságosság működését az egyiptomiak az emberek egymás közti szolidaritásától tették függővé.” A moralizálás egy gondolatilag fejlettebb formája, amikor történetfilozófiaként jelenik meg. A mitikus korral szemben Merlin Donald ezt a teoretikus kultúra korszakának nevezi, amely az írással veszi kezdetét. Nem választja el éles határ a mitikus kultúrától, s ez érthető: abból nő ki, s messzemenően támaszkodik rá. Alasdair MacIntyre megjegyzi: a görögök a Homérosztól vett szövegeket és szólásokat gyakran definícióként használták. Még Montaigne is – Seneca alapján – úgy beszél Homéroszról, mint aki minden filozófiai iskola alapjait egyformán lerakta. 

A moralizáló történetfilozófia iskolapéldája Szt. Ágoston Isten városáról című monumentális műve. Egyértelműen az a mitikus gondolkodás, világszemlélet munkál benne, amelynek alapja az Ószövetség, valamint Pál apostol teológiája, illetve az arra épülő bibliamagyarázat. Pál ember-képét (a testi és lelki ember szembeállítását) kivetíti a társadalomra és az emberiség történetére, amely szerinte a jó és a rossz küzdelme, s amelynek mennyei előzménye az angyalok egy részének a bukása. Történelem-felfogását a két város – a földi és a mennyei város vagy állam – metaforájával ábrázolja. Az első emberpár frigyével gyermekeikben – Káinnal és Ábellel – megszületett a két város. Saját szavaival: „Az emberiséget két csoportra osztottuk. Az egyik azoknak a csoportja, akik az ember szerint, a másik meg azoké, akik Isten szerint élnek. Ezeket misztikus értelemben két városnak, vagyis kétféle emberi közösségnek nevezzük. Az egyik az Istennel való örök uralomra van elrendelve, a másik pedig a Sátánnal együtt örök büntetésre van ítélve.” Még sommásabban:

csak két város, azaz két közösség létezik. Az egyik a jóké, a másik a gonoszaké.

A földi város polgáraira, illetve a két város viszonyára az ellenségesség, az állandó harc a jellemző.

Nem meglepő, hogy e felfogás képviselője magát, illetve saját közösségét kétely nélkül az örök élet várományosának tekinti, míg másokat örök kárhozatra ítél. Ironikusan fogalmazva: a szerző – akárcsak Pál apostol – kimondva vagy hallgatólagosan isteni kegyelemben részesítette önmagát.

Ágoston történelemfilozófiájának alapja az emberek két osztályba – jók és rosszak – sorolása, ezek merev szembeállítása. Értékrendjének középpontjában saját közössége áll, vagyis ez egy parciális értékrend. Röviddel művének megírása előtt vált a kereszténység a Római Birodalom államvallásává, s ő maga kalandos szellemi utat bejárva vált kereszténnyé, annak egyik legnagyobb gondolkodójává. Ráadásul könyvének írásakor a birodalom a végnapjait élte: a kiélezett helyzet, a birodalom és az egyház belső és külső konfliktusai, harcai együtt alakították történelemfilozófiáját. Minden egyedisége ellenére van egy általános vonása, amely akkor válik világossá, ha eltekintünk konkrét vallásos tartalmától. Ez voltaképp dichotom világkép, két „világ” szembeállítása, amellyel – némi eltérésekkel – gyakran találkozunk. Hol a vallás áll a középpontban, hol egy politikai entitás (állam, birodalom, nemzet), hol az etnikum („faj”), illetve ezek sajátos ötvözetei. Többnyire ellenséges, kizáró, megosztó, a másságot elutasító, azzal szinte minden szolidaritást megtagadó attitűd a meghatározó vonása. Ne tévesszen meg bennünket a vallás-erkölcsi nyelvezet. Egy olyan felfogást, értékrendet jelent és igazol a maga módján, amelynek alaptörvénye az ellenségesség. Bár Ágostontól távol állt minden ilyen szándék, a szavak, elméletek is úgy viselkednek, mint az eldobott kő ... 

Egyik szélsőséges példája e szemléletnek a vallási fanatizmus. Itt érjük be egyetlen utalással, Illés próféta esetével. Azt olvassuk róla, hogy miután a Karmel-hegyen megrendezte Jahve és Baal vetélkedőjét, saját kezével ölte meg Baal négyszázötven prófétáját. Bizonyos, hogy az egészből semmi nem igaz, egy kitalált, az emberek okulására szolgáló történet. Ez a beállítottság szélső esetben népirtást igazolhat, ami – jól tudjuk – nem puszta elméleti feltevés.

Szabó P. Imre a BME GTK Filozófia és Tudománytörténeti Tanszék nyugalmazott  egyetemi docense, a Vallás és ember tantárgy oktatója.