Hans Radder, Az elüzletiesedéstől a közjóig: a tudomány, a technológia és a társadalom újraalkotása (2019) című, idén szeptemberben megjelent könyve megkísérli feltárni a rendszerszintű problémákat napjaink tudományos közösségeinek működésében. Radder szerint a problémák gyökere az értékek nem megfelelő kezelése a tudományról, technológiáról és társadalomról való gondolkodás elméletében és gyakorlatában. Kritikája összegzéseként egy olyan alternatívát is felvázol, mely szerinte jobb, élhetőbb, fenntarthatóbb tudományt eredményezhet.

A tudományos közösségek béklyói

Radder szerint napjainkban a tudományos közösségek működését nehezítő három legnagyobb probléma az elüzletiesedés, a hihetetlen mértékben növekedő bürokratizáció és az adminisztratív rendszerek túlzott hierarchizáltsága. A tudomány elüzletiesedésének tárgyalásakor Radder – némileg talán indokolatlanul – a szabadalmak akadémiai kutatásra gyakorolt hatását emeli ki, és nem szól részletesen más kapcsolódó tendenciákról. Nem elemzi részletesen pl. az amerikai felsőoktatás finanszírozási válságát. Becslések szerint a Chicagói Egyetem éves tandíja hamarosan a százezer dolláros (!) határt is átlépi, míg a diplomás munkakörök többsége egyre kevésbé biztosít akkora plusz jövedelmet, hogy abból vissza is tudják fizetni a volt hallgatók a diákhitelüket. Egy egyetemista diák átlagos adóssága az Egyesült Államokban meghaladja a 33 ezer dollárt (a 2019-es átlagkereset 47 060 dollár), és a több, mint 43 millió főből 2,8 millió adós százezer dollárral vagy még annál is többel tartozik tanulmányaiért. Az érintettek nagy száma és egy teljes generáció eladósodása olyan mértékű problémára utal, melyet legalább azonos súllyal kellett volna a szerzőnek megemlítenie. De akkor miért szólt Radder mégis részletesen a közvetlenül jóval kevesebb embert érintő szabadalmakról?

A szabadalmak akadémiai finanszírozásra gyakorolt aszimmetrikus hatása miatt. A szabadalmak számos természettudományos területen igen elterjedtek. Gépekre és egyéb berendezésekre, kémiai eljárásokra, mesterségesen módosított biológiai entitásokra (pl. genetikailag módosított egér) számos szabadalmat adnak ki, melyből a szabadalom birtokosa – legyen az a feltaláló maga vagy a kutatóközpont, ahol dolgozik – gyakran figyelemreméltó összeggel gazdagodik. A humántudományok területén, ezzel szemben, nem jellemzőek a szabadalmak. Sőt, a szerzők legtöbbször még a szakcikkek és szakkönyvek utána sem kapnak jogdíjat, arról ugyanis le kell mondaniuk a kiadó javára, mely munkájukat megjelenteti. Tehát amíg a természettudós és a bölcsész is kutatásokat végez, felfedezéseket tesz, és a világ jobbításán fáradozik, utóbbi csupán egy konvenció miatt – vagyis, amiatt hogy a szabadalmi jogot nem alkalmazzák bölcsészettudományos eredményekre – elesik egy jelentős bevételforrástól. Elgondolkodtató, hogy a georgista közgazdaságtant kifejlesztő Henry George egyáltalán nem kapott szabadalmat a korabeli közgazdasági gondolkodást átformáló munkájáért, de az elméleti munkáját játékos formában tálaló táblajáték, a Monopoly kiadója dollármilliókat keresett a gazdaságelmélet játékosított változatán. Méginkább elgondolkodtató, hogy vajon ez a tudományfinanszírozásban jelen lévő aszimmetria hogyan hatott a különböző tudományterületek megítélésére? Gyakran a társadalomtudósok szemére vetik, hogy munkájuk kevésbé hoz anyagi hasznot, mint a természettudósoké. De vajon méltányos ezt a szemükre vetni, amikor a jogrendszer ellenük dolgozik? Méltányos-e egy mérkőzés, ha csak az egyik csapat térfelén van kapu?

The Landlord's Game, a Monopoly őse

A pokolba vezető út közjóval van kikövezve

Radder azt javasolta, hogy kevésbé az üzleti megtérülés és inkább a közjó szolgálata vezesse a tudomány értékelését. Ez elsőre talán jól hangzik, de nem az. Amint a közjó szolgálata lesz az elsődleges szempont a tudomány értékelésében, a közjó megítélésére feljogosított egyben a tudományosság megítélésére is jogot formálhat. A tudomány a politika szolgálóleányává válik. A Szovjetunió tudományfelfogása, a társadalomnak, illetve a közjónak alárendelt tudomány volt. Az számított közjónak, amit a diktatúra vezetői akként értelmeztek. A közjó nevében tiltottak be tudományterületeket, börtönöztek be és gyilkoltak meg tudósokat. Nem nehéz belátnunk, hogy a tudomány értékelését jobb nem kötnünk a közjó megítéléséhez. A tudományosság megítélésére vannak tudományos közösségeink (melyekhez bárki csatlakozhat), a közjó megítélésére pedig politikai közösségeink (melyekhez szintén bárki csatlakozhat). A különböző típusú közösségek tagsága átfed(het), de a közösségek céljai és eszközei nem egyezhetnek. Ha ez mégis megtörténik, a tudomány politikává silányulhat. Számos példával szolgálhat erre az autokrata rendszerek tudománypolitikája.

Tudomány és demokrácia, de kié?

Radder könyvének komoly hiányossága, hogy nem próbálja meg kontextualizálni a tudomány- és demokráciaelméleteket. Könyve olvasása során az a benyomás alakul ki az olvasóban, hogy a szerző szerint a problémák és a megoldások is univerzálisak, teljesen függetlenek előfordulásuk helyétől és idejétől. Úgy tesz mintha a holland, a mongol, a kínai, az amerikai vagy akár a magyar tudományfinanszírozás ugyanazoktól a problémáktól szenvedne, és azonos módon lehetne „meggyógyítani”. Említésre méltó, hogy a szerző visszatérést sürget Robert Merton tudományos intézményrendszert jellemző normáihoz, melyeket ma már nem szokás komolyan venni, mert túlságosan általánosak a tudományos kutatás szociológiai dimenzióinak leírására. Miért használ akkor mégis egy elavult megközelítést mondandója alátámasztásához? Mert normatív tudomány- és társadalomfilozófiát kívánt építeni, amihez jól jön egy absztrakt elmélet, ami elnagyolt, megfoghatatlan normákkal dolgozik, melyek minden esetről szólni kívánnak, de valójában egyetlen esetről sem szólnak.

Radder egy fenntartható tudománykoncepciót vázol fel, mely vállaltan normatív, tehát bizonyos értékek mentén elkötelezett, és nem is tesz úgy, mintha az értékmentesség lehetséges vagy kívánatos opció volna. Könyve egyfajta normatív tudományfilozófiát elindító platformnak tekinthető, ami azonban nem elég olvasmányos ahhoz, hogy széles rétegekhez eljuttassa szerzője üzenetét. A fenntarthatóság köré épített normatív tudományfilozófia vonzó lehet a zöld mozgalmak iránt fogékony olvasóközönség számára, ugyanakkor a szerző által javasolt egységes alternatíva nem tűnik összeegyeztethetőnek a zöldmozgalmak pluralizmusával és liberalizmusával. Aki a társadalomból szerves módon kifejlődő, természeti és társadalmi fenntarthatóságot előmozdítani kívánó mozgalmak és megközelítések sokféleségét kezelni képes normatív tudományfilozófiára vágyik, az valószínűleg csalódni fog. Ez a könyv leginkább a tudománytanulmányoktól (STS) idegenkedő tudomány- és technikafilozófusok számára lehet érdekes, akik örömmel nyugtázhatják, hogy a szociologizáló hagyományok mellett születnek még elméleti jellegű, integratív szemléletű (társadalom-tudomány-technológia) írások.

Dr. Bíró Gábor István tanszékvezető-helyettes és egyetemi adjunktus a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékén és tudományos munkatárs az MTA Filozófiai Intézetének Morál és Tudomány Lendület Kutatócsoportjában. Közgazdaságtan-történettel (1930–40-es évek), tudománytanulmányokkal (science studies) és Polányi Mihály gazdasági gondolkodásával foglalkozik. A félévben A kommunikáció társas és kulturális keretei és a History of Science kurzusokat oktatja.