2018. okt 31.

"Valódi" vámpírvadászatok az 1700-as években

írta: BME FTT
"Valódi" vámpírvadászatok az 1700-as években

Drakula, Interjú a vámpírral, Nosferatu, Vámpírok bálja – csak néhány a klasszikus vámpírtörténetek közül. Ezek a vérszopó lények ma már megkerülhetetlen alakjai a popkultúrának, akár ha könyvekre, akár ha filmekre gondolunk. Bár pusztán misztikus alakokként is érdekes ezek az élőhalottak, a vámpirizmus és egyik főművének, a Visum repertum vizsgálata is sok érdekességgel szolgálhat számunkra.

 

Kép: Női upir (vámpír) (Dictionary of Slav mythology, 1996)

 

„A vámpírok mindenütt megjelentek, ahol véreztek az emberek.” (Leonard Wolf)

Vérivó démonok vagy szellemek számtalan kultúra történetében megtalálhatóak. Ezek közé tartozik például a skandináv draugr élőhalott, ami áldozata húsát eszi; a női alakú portugál boszorkány, a bruxa, ami fiatal férfiakat öl; a temetőben élő és gyermekekre vadászó indiai vetala; vagy a női démonként megjelenő zsidó estries. Vámpírokkal rokonságba állítható lények az ókori görög mitológiában is ismertek. Az empuszák vérszopó lényekként előszeretettel fogyasztottak emberhúst, és olykor szép női alakokként megjelenve fiatal férfiakat csábítottak el a vérükért és életerejükért. Hasonló mitológiai lény Lamia, akinek szépsége maga Zeusz figyelmét is felkeltette. Szerelmükből számtalan gyermek született, ám Zeusz felesége, Héra féltékenységében megölte Lamia összes gyermekét – vagy megtébolyította őt, hogy ölje meg saját gyermekeit –, majd gonosz lidércé változtatta, aki éjszakánként gyermekeket rabol el és a vérüket issza.

Az általunk ismert, modern vámpír – amelynek agyarai vannak, fehér, sápadt bőre és koporsókban alszik – és a vámpirizmus kutatása azonban csak 18. század során került a középpontba a Habsburg Birodalom területén történt ”valódi” vámpírjárványok miatt.

 

Vámpír és vámpirizmus

Heinrich Kunstmann a vámpír szót egy görög hős Amphiaráosz nevéhez köti vissza, aki alatt megnyílt a föld, így élve jutott le az alvilágba, ahol a holtak egyik fejedelme lett. Az ebből származó ószláv szótöredék ąpyr ennek a hősnek az emlékét őrzi, és amelyből a szerb és bolgár vampir, az orosz és cseh upir, a lengyel wąpierz és upiór és az észak-görög vampirasz szó is származik. A vámpír alakjának meghatározása – pontosabban annak körülírása, hogy egy adott nép, mely élőhalottakat tekintette vámpírnak – komoly nehézséget okoz a kutatóknak. Ugyanis a visszajáró, holtakhoz köthető hiedelemlények között találjuk pl. a nyomódémont, a magyar hitvilág lidércszeretőjét, aki éjszaka fullasztó mellkas-nyomást és szexuális agressziót követ el, de hasonló a német területeken ismert Alp és a Mahr vagy a szláv mora, amely olykor már vért is iszik. A vámpirizmus 18. századi kutatásnál a bolgár és szerv vampir és vukodlak, valamint a román moroi és a görög vrykolakas lényeket lehetne kapcsolni a vámpír alakjához.

A kutatók vámpirizmus alatt egy olyan betegségmagyarázó rendszert értenek, amelyhez egyrészt a vámpírbetegség, másrészt a betegség elhárítására szolgáló rítusok tartoznak. A vámpírbetegség leggyakrabban egy gyors lefolyású, lázzal és fájdalmakkal járó kórság, amelyet egy beteg vérét szívó, visszajáró halottnak tulajdonítanak. A betegség általában fertőző is, vagyis a kórságon átesett személyek haláluk után maguk is vámpírrá válnak. Az elhárító rítusok során a holtakat kiássák, majd ha sikeresen azonosítják rajta a vámpírjegyeket, azokat valamilyen módon „kivégzik”. Európa különböző tájain is feltártak olyan sírokat, ahol a halott levágott fejét a lábához temették, a mellkasában karómaradványokat találtak, a hasán feküdt a test, vagy végtagjait összekötözték, esetleg az állkapcsába nagy köveket préseltek. Ilyen vámpírjárványok és „kivégzések” hozták be a vámpírokat a közgondolkodásba, elsősorban a bécsi újságok hasábjain megjelent esetek miatt.

staked

Bulgáriában talált vámpírsír, a szívében egy karóval

 

Borzongató vámpírjárványok

1725-ben, Kisilova falujában, a helyi rác lakosság körében kilenc haláleset történt egyetlen hét leforgása alatt. Az áldozatok megbetegedtek és arra panaszkodtak, hogy egy elhunyt helybeli, Peter Plogojowitz meglátogatja őket éjszaka, rájuk fekszik, és a vérüket szívja. A kórban szenvedők alig huszonnégy óra leforgása alatt meghaltak. A falubeliek követelve az eset kivizsgálását, elérték, hogy több tisztviselő odautazzon a rejtélyes üggyel kapcsolatban. A bizottság Plogojowitz tízhetes hulláját kiásatta, amit meglepően jó állapotban találták meg: megnőtt a haja és a körme, levált a régi bőre és alatta új látszódott és úgy tűnt, hogy friss vér is van a szájában. Hogy elhárítsák a vámpírveszélyt, átszúrták a halott szívét karóval, amiből a beszámolók szerint friss vér folyt.

Ennél fontosabb volt az 1732-ben Medvedia faluban történt vámpírjárvány esete. Öt évvel korábban a helyi hajdú leesett a szénásszekérről és eltörte a nyakát. Életében viszont többször mesélte, hogy halála után vámpírrá fog válni, mert török területen kínozta őt egy vérszívó és csak úgy tudott megmenekülni tőle, hogy evett a sírjának földjéből és bekente magát a vérével. A hajdú állítása szerint ezzel viszont csak az azonnali halált tudta elkerülni, de a vámpírrá alakulást nem. A helyiek szerint a hajdú valóban visszatért a halálból, a lakosok vérét szívja és több falubelit meg is ölte. A hajdú és áldozatainak holttestét a lakosok kiásták, átszúrták a szívüket, majd a tetemeket máglyán elégették és a hamvaikat visszatemették a sírokba. Mivel a rémült emberek több tucat halálesetet tulajdonították vámpírok tevékenységének, így a tartományi vezetők egy bizottságot állítottak fel az eset kivizsgálására. A kiérkező orvos úgy vélte, hogy a három-négynapos láz oka a szigorú a böjti szokások. A kihantolt, „vámpírállapotban” talált tetemek fejét levágták, majd a holttestek elégetése után a hamvakat egy folyóba szórták. Ezek az esetek emelték a várszívókat a laikus és a tudományos figyelem középpontjába is, elindítva a vámpír alakját a világhírnév felé.

 

A vámpírirodalom és a vérszívó szimbolikája

A kisilovai és medvediai vámpíreseteknek számtalan közös pontja (a vérrel teli száj, az élettelinek tűnő hulla, a falu elhagyásával fenyegetőző lakosság és a tétovázó bizottság) egyrészt megihlette az egészségügyi magyarázatot kereső orvosokat, és a teológusokat is. XIV. Benedek pápa is foglalkozott egy rövid bekezdés erejéig a vámpirizmussal a De servorum Dei beatificatione című művében, ahol a félelemnek és a tudatlanságnak köszönhető babonának tulajdonította a vámpírmítoszokat. Természetesen a közvéleményt is foglalkoztatta a vámpír alakja, amely egyszerre volt szórakoztató és borzongatta is a kedélyeket. Ezek vezettek az irodalmi képzelgések születéséhez is.

Az irodalmi művekben a vámpír legjellemzőbb tulajdonsága a sápadt és hideg bőr, ami a halott voltukból adódik, ezen kívül az elengedhetetlen hegyes szemfogak a harapásra és vérszívásra. A szemük is különleges, általában élesebb látást tulajdonítanak a vámpíroknak, amivel elkápráztatni és tőrbe csalni tudják prédájukat. Egyes szerzők szerint a vámpír agyarai fallikus szimbólumok, a vérben forgó szemek az erekció szimbólumaként is értelmezhetőek, a harapás maga pedig a szexuális aktus metaforája. A legtöbb irodalmi alkotásban a vérszívókat a túlzott szexualitás és erotika jellemzi. Ez utóbbira példa a vámpirizmus első, modern kori feldolgozása is, Johann Wolfgang von Goethe 1779-ből való balladája, A korinthusi menyasszony.

File:Burne-Jones-le-Vampire.jpgEz a szexuális túlfűtöttséget a kezdetektől fogva jelen volt a vámpírirodalomban, a 19. században azonban újabb jelentéssel gazdagodott a szerepük. Míg azelőtt kísértőkként jelentek meg, a társadalmi és vallási normák beteges és bűnösnek tekintett vágy képviselőiként, a romantika irodalmi alkotásaiban már az elfojtott szexuális vágy bosszúalakjaivá váltak, egy közös ösztön szimbólumaként. A vámpír ezekben a művekben, mint kettős szimbólum jelent meg: a vágy iránti csábító vonzalom, ami ugyanakkor bűnös és alantas dolognak is számított. Az évszázadok során a vámpír alakja mindig annyira volt kísérteties és rémisztő, amennyire magát a szexualitást gondolták tisztátalannak és bűnösnek.

Kép:  Philip Burne-Jones: A vámpír (1897)

 

 

Az 1753-as vámpírvadászat és a Visum repertum

Az 1725 és 1753 közötti időszakról összesen 18 vámpíresetet ismert a szakirodalom és főleg az első időszakot a hatóságok meglepettsége és bizonytalansága jellemzi. Egyfelől valódi problémaként merült fel a betegség, a halálesetek és a lakóhely elhagyásával fenyegető, rémült lakosság, akik ugyanakkor önkényesen, babonákra hivatkozva és akár tiltás ellenére ástak ki holttesteket, veszélyeztetve egy járvány kitörését és az ezzel járó karantén felállítását.

1753-ban végül több vámpíreset kivizsgálására állítottak fel egy bizottságot, amelynek három tagja a bánáti főorvos, egy ismeretlen klerikus és Georg Tallar, a temesvári kerületi sebész voltak. Georg Tallar munkásságának köszönhető az 1756-ban megjelent Visum repertum, ami a vámpirizmus ma ismert legkimerítőbb és legaprólékosabb, első kézből származó leletének számít.

A bizottság felállításának célja feltehetően az volt, hogy a tartományon belül egységes álláspont alakuljon ki a vámpírkérdést illetően. Ennek közvetett oka feltehetőleg az egy évvel korábban történt mehedicai 34 áldozatot követelő vámpíreset lehetett, közvetlenül pedig a mintegy félszáz áldozatot követelő Klein Dikvan-i és rakasdiai vámpírjárvány volt. Hogy miért pont ezek az esetek vezettek egy ilyen bizottság felállításához annak több oka van. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy 50 ember halála esetén az udvar már sok adótól esett el. Ugyanakkor a másik ok a közeli bányavárosok megléte volt. A két község lakói a környékbeli bányákba és a fémmegmunkálási egységekben járhattak dolgozni, vagy a környékbeli földek megművelésével, így élelemmel látták a bányavárosokat. Egy esetleges vámpírjárvány és az ezzel járó karantén megakasztotta volna a termelést és a kereskedelmet. Az utóbbi okot támasztja alá az is, hogy a szerző a Visum repertum ajánlólevelének utolsó bekezdésében a vámpírhitet a kobalthoz hasonlítja. Ugyanis egyfelől a kobalt becsapja a bányászt, akárcsak a vámpírbabona a tudatlan falubelieket, másfelől az arzén tartalmú kobalt képest megölni az embert, éppúgy mint vámpírkórság.

Georg Tallar a művével a vámpirizmus egy átfogó és általános magyarázatára alkalmas érvelést kívánt bemutatni. A Visum repertum – szó szerint orvosi látlelet – két kérdésre próbált választ adni: van-e bármilyen meglepő jelenség a holttestek bomlása körül, és mi okozza a rejtélyes megbetegedéseket. A két jelenség között a szerző nem talált kapcsolatot és természetes okokkal magyarázta őket. A hullák bomlása szerinte azért nem indult meg, mert a halálesetek többsége télen, hideg időben történt és a koporsók megtartva a nedvességet, konzerválták a testeket. A vámpírbetegség egyik magyarázata a szigorú böjti szokásokhoz köthető, amely során rossz minőségű ételeket esznek a falubeliek. A csupa hideg és nedves természetű zöldségek fogyasztása pl. nyers hagyma, fokhagyma, retek, répa és savanyú káposzta, hideg és nedves nyákot termel a gyomorban, ami a böjttől legyengült emberekben könnyen rothadásnak indul és halált okozhat. A betegségek másik magyarázata az a hiedelem, hogy ha egy kiásott vámpír fejét valaki levágja és az abból kifolyó testfolyadékkal bekeni magát, az elodázhatja a halált. Ezzel viszont valójában csak megnövelték az esélyét a betegség kialakulásának.

Tallar szükségesnek tartotta kísérletileg is leszámolni a vámpírbetegség hagyományával. Mivel a falubeliek úgy hitték, hogy a vámpírok vért isznak, a sebész kettős érvágást alkalmazott a betegeken, ami helyiek hite szerint a lecsökkent vérmennyiség miatt biztosan halálhoz vezetett volna. Valójában azonban a betegek jobban lettek tőle. A lakosok úgy gondolták, hogy a vámpírok csak szombaton tartózkodnak a sírjukban, ezért a sebész a hét több napján is kiásott hullákat, ám azok mindig a helyükön feküdtek. Ezen kívül az is elterjedt babona volt a községekben, hogy egy fekete mén nem fog keresztülmenni egy vámpír sírja felett. Kis nógatásra ugyan – feltehetően megrémülve a magas sírhantok és a hullaszag miatt –, de végül mégiscsak sikerült keresztülvezetni a sírok felett az állatot. A szerző azzal is foglalkozott, hogy megvizsgálja a sátáni és egyéb mágikus eredetek lehetőségét is a vámpírbetegség mögött, ám ilyen kapcsolatra nem talált semmilyen bizonyítékot. Végül Tallar megoldásként nem csak a vámpírűző rítusok betiltását javasolta, hanem azt is, hogy helyezzenek nagyobb hangsúlyt az orvosi felvilágosításra és a gyógyszerhasználat terjesztésére. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: egyrészt indokot adott a hatóság kezébe a fertőzésveszélyes vámpírkiásási szokásoknak, másrészt saját szakmájának hasznosságát is alátámasztotta.

Érdekesség, hogy az eredeti 1756-ban megjelent műhöz képest, az 1784-ben nyomtatásra került változatban már történtek kisebb-nagyobb módosítások. Kivágták belőle az ajánlólevelet, az utolsó bekezdést, amely az eredeti összefoglalót a bányaügyhöz kötötte. Ezen kívül a sátáni és mágikus kapcsolatokról szóló értekezésbe belenyúltak, egyes részeit megkurtították, törölték vagy átírták. Az utóbbi módosítások egy világibb, a Sátán tevékenységét kevésbé kiemelendő orvosi értekezés képét mutatják, amely már jobban megfelelt a modern, felvilágosultabb elképzelésekhez.

 

A Habsburg-udvar 1755-ig nem akart állást foglalni vámpírkérdésben, ám ekkor Hemesdorf faluban a községi bíróság harminc holttestet ásatott ki vámpírbetegség gyanújával, majd tizenkilencet közülük máglyán égettek el. Ezt a rítust különösen szörnyűvé tette, hogy a vámpír-tüneteket mutató testeket a rokonoknak kellett kihúzniuk a temető falán vágott lyukon keresztül, egy kötélre erősített kampó segítségével. A különösen kegyetlen mód miatt Mária Terézia egy magas rangú tisztviselőkből álló bizottságot küldött a helyszínre, akik megállapították, hogy a hullabomlás hiánya természetes okoknak tudható be, minden más körülmény pedig a lakosok babonaságával és egy mellkasi fájdalommal járó betegséggel magyarázható. Ez az eset és az egy évvel később megjelent Visum repertum végül arra a következtetésre jutott, hogy a vámpírjárványok a böjti szokások és babona szüleményei.

 

Források:

  • Janion, Maria (2006): A vámpír Szimbolikus biográfia. Budapest: Európa Könyvkiadó.
  • Mézes Ádám (2014): Visum repertum: Georg Tallar és az 1753-as vámpírvadászat.  In Klaniczay Gábor and Pócs Éva: Boszorkány, varázslók és démonok Közép-Kelet-Európában. Budapest: Balassi Kiadó. 109-154.
  • Varga Rita: A vámpírkultusz változásai. Mindennapi Pszichológia http://mipszi.hu/cikk/130717-vampirkultusz-valtozasai

Képek forrása:

Petschner Anna, egyetemi tanársegéd a BME GTK Filozófia és Tudománytörténet Tanszéken, kutatási területe a tudományos blogok és a modern tudománykommunikációs formák vizsgálata.

Szólj hozzá

szörnyek vámpír tudománytörténet szumma