Napóleon szélmalmától Malthus erényövéig

Nagy-Britanniában a múlt század harmincas éveinek közepétől ádáz retorikai harcot vívtak egymással a szocializmust támogató és ellenző értelmiségi körök. Egyesek számára a szocialista tervgazdaság a jelenlegi rendszernél igazságosabb és nagyobb gazdasági teljesítménnyel kecsegtető alternatívának tűnt. Mások arra figyelmeztettek, hogy a szocialista országok hivatalos gazdasági közleményei távol állnak a valóságtól és összeállítóik legalább annyira eltökéltek bizonyos jelenségek eltitkolásában, mint mások nyilvánossá tételében. A vita szereplői számára egyértelmű volt, hogy száraz gazdaságpolitikai elemzésekkel nem tudják meggyőzni a közvéleményt. A kritikus tömeg eléréséhez közérthető és élményszerű beszámolókra volt szükség. A disztópikus irodalom különösen termékeny táptalajnak bizonyult a gazdaság és gazdaságtan széles olvasóközönséget megcélzó, talán kevésbé szakszerű, de annál szemléletesebb ábrázolásai számára. Írásomban az 1930–40-es évek néhány ismertebb disztópiájának gazdasági mikrokozmoszába kívánok betekintést nyújtani.

Disznó-filozófia, avagy jó kapitalista-e a rossz kommunista?

Orwell Állatfarmjának (1945) olvasása közben az értő olvasó nemcsak egy szocialista tervgazdaság felépítésének lehet tanúja, de közgazdaságtannal kapcsolatos utalásokkal is találkozhat. Thomas Carlyle a közgazdaságtant közismerten disznó-filozófiának (pig philosophy) nevezte, ezzel gúnyosan utalva arra, hogy a diszciplína, mely pusztán az élvezetek és fájdalmak számbavevője kíván lenni, nem szól arról, ami megkülönbözteti az embereket az állatoktól. Orwell narratívájának játékossága a disznó-filozófiával figyelemreméltó. Állatfarm című disztópiájában az állatok az egyik farmon a disznók vezetésével fellázadnak, elűzik az embereket, majd animalizmusnak nevezett filozófiájukra alapozva új gazdasági és politikai rendszert vezetnek be. Az animalizmus hét pontja, melyet inkább az olvasni kevéssé tudó állatok megnyugtatására – mintsem informálására – felfestenek az egyik épület oldalára, egyértelművé téve az olvasó számára az animalizmus természetét: az állatok patáikkal, mancsaikkal és karmaikkal egyfajta kommunizmust építenek. Az animalizmus, bár disznók által kitalált filozófia, itt ellenpontként működik Carlyle disznó-filozófiájával. Előbbi a társadalmi egyenlőséget, a magántulajdon-ellenességet és központi gazdaságirányítást előmozdítani kívánó kommunista szellemiség, utóbbi pedig lényegében a közgazdaságtannak, mint az utilitarista morálfilozófia szellemi gyermekének paródiája.

Ahogy halad a könyv cselekménye és egyre egyértelműbbé válik, hogy az animalizmus eredetileg falra festett pontjai közül nincs olyan, melyet Napóleon, a farmot vezető sertés meg ne sértett volna, úgy mosódnak el a határok kommunizmus (animalizmus) és kapitalizmus között. Napóleon vérbeli kapitalistává válik. Mindenekelőtt a saját anyagi érdekeit követi. A farm állatainak szemében megkülönböztethetetlenné válik a szomszédos farmokat vezető kapitalista emberektől, üzletfeleitől és kártyapartnereitől. Az animalizmus a könyv végén már korántsem ellenpontja, inkább szinonimája Carlyle disznó-filozófiájának. Az Állatfarm egyik fő üzenete, hogy kevésbé az ideológiai-retorikai mázra és inkább az a mögött meghúzódó gazdasági valóságra érdemes figyelnünk. Különben elmulaszthatjuk észrevenni, hogy a háttérben kommunizmusunk kapitalizmussá, vagy éppen fordítva, kapitalizmusunk kommunizmussá alakult.

A jövő alternatív költsége a jelen hasznossága

A szocialista tervgazdaságot bemutató disztópikus regények egyik figyelemreméltó közös motívuma, hogy az ideológia szószólói mindig arra törekednek, hogy rávegyék a fogyasztókat arra, hogy azok egy utópikus jövő elérése érdekében lemondjanak jelen fogyasztásuk (az általuk itt és most elérhető maximális hasznosság) tekintélyes részéről. Az Állatfarm munkásai éveken át szinte megállás nélkül dolgoznak Napóleon szélmalmán azért, mert azt ígérték nekik, hogy ha egyszer elkészül, beköszönt számukra a bőség és a kényelem kora: az elektromosság pótolja fizikai erejüket, és elegendő lesz heti három napot dolgozniuk, hogy jólétben éljenek.

Orwell négy évvel később megjelent, 1984 című regényében a retorikai eszközökkel felépített háborús helyzetet használják a gazdasági nehézségek legitimálására. Amikor Winston, a főszereplő értesül róla, hogy a hadsereg fényes győzelmet aratott egy távoli földön, automatikusan elkönyveli magában, hogy hamarosan rossz hírek várhatóak. És valóban, a győzelem részletgazdag ecsetelését mintegy függelékként követte annak bejelentése, hogy a csokoládéfejadag a jövő héttől 30 grammról 20 grammra változik.

Hasonló szerepe van Andrei Platonov Munkagödör (1930) című, több évtizednyi cenzúrát követően megjelent regényében az épület alapjának helyet adó gödörnek. A munkások fáradhatatlanul ássák a gödröt a hatalmas épület számára, mely az ország proletárjait fogja szolgálni. Az egyre több és több föld elhordásával személyes remények, vágyak, érzések, sőt, életek vesznek oda a közösségi cél elérése, a szocializmus építése érdekében. Mire a munkagödör végre elkészül, az egyik szereplő meggyőzi a vezetőséget arról, hogy legalább négyszer ekkorára lenne szükség. És a munka tovább folytatódik.

Gazdagságból műveltség, műveltségből szabadság

Többen rámutattak arra is, hogy egy diktatúrának kifejezetten célja lehet az erőforrások pazarlása. Az 1984-ben a regény tetőpontján a főszereplő egy titkos könyvből megtudja, hogy a folyamatos háborús helyzetet eredetileg arra találták ki, hogy az ipar folyamatosan működni és növekedni tudjon anélkül, hogy nőne az átlagos állampolgárok gazdagsága. Ha ugyanis utóbbiak reál életszínvonala növekszik, akkor a műveltség iránti szükségletük nő. A műveltebb ember pedig tudatosabb, kevésbé befolyásolhatóbb, szabadabb. Ezt pedig egy diktatúra mindenáron meg akarja gátolni. Ami az 1984-ben a folyamatos háború, az a Munkagödörben a vég nélküli ásás. Valójában a munkások fizikai és szellemi munkaerejüket pazarolják az ásással. A vezetőség számára világos, hogy az ásás nem kecsegtet nagy hozzáadott értékkel. A lényeg az ásás alternatív költsége: az, hogy amíg az emberek ásnak, addig nem csinálnak mást, ami személyes gazdagságukat, illetve hasznosságérzetüket növelné. Ezek a történetek rámutattak arra, hogy nemcsak a termelésből, de a nem-termelésből is lehet hatalmat kovácsolni. Sőt, azt sugalmazták, hogy egyes politikai szereplők a regények írásakor ezt meg is tették.

Vigyázat, a disztópiák nyomokban közgazdászokat tartalmaznak!

Magától értetődőnek tűnik, hogy a disztópiákban az egyik legnépszerűbb közgazdász vendégszereplő Thomas Robert Malthus, akinek a közgazdaságtan a nem túl hízelgő „lehangoló” (dismal) tudomány elnevezést köszönheti. Aldous Huxley Szép új világ (1932) című regényében a nemkívánt terhesség elkerülése érdekében a nők malthusi övet, egyfajta erényövet viselnek. Malthus népesedéselmélete szerint a népesség mértani haladvány, az élelmiszertermelés pedig számtani haladvány szerint nő, egyre kevesebb élelmiszer jut tehát egy emberre. Jóslata szerint, ha minden változatlanul folytatódik tovább, akkor a demográfiai katasztrófa elkerülhetetlen. Bár később bebizonyosodott, hogy a Malthus elméletét alátámasztó statisztikai adatok hibásak voltak, ez mit sem változtatott a közgazdász elméletének népszerűségén. Huxley disztópiájában a malthusi öv is ezt a túlnépesedéstől sújtott komor jövőt hivatott megakadályozni.

De már nyolcvan évvel korábban, Charles Dickens Nehéz idők (1854) című regényében is feltűnik Malthus neve. A közgazdaságtan-fanatikus tanító, Gradgrind, aki az absztrakt számítások elvont világában él, így nevezi ugyanis el egyik gyermekét. A kis Malthust nem kárhoztatja magányra, egyik testvérét Adam Smithnek kereszteli – a bár meglehetősen anakronisztikusan, de annál gyakrabban – a modern közgazdaságtan atyjaként emlegetett morálfilozófus után. Bár nem szokás ilyen szemmel tekinteni rá, de a Nehéz idők igen éleslátó és máig megfontolandó kritikáját adja a liberális közgazdaságtan mindkét arcának. Egyfelől Gradgrind magánéleti válságán keresztül rámutat arra, hogy az absztrakt elméletek és a számok irracionális imádata olyan világnézethez vezet, mely a legkevésbé sem emberi, s ennélfogva képtelen az emberek világát – azt a világot, melyet saját bevallása szerint értelmezni kíván – hihetően bemutatni. Másrészt egy másik szereplő, Bounderby leleplezésével felhívja a figyelmet arra, hogy könnyebb self-made man¹ narratívákat felépíteni mások vagy önmagunk becsapásával, mint valóban saját erőnkből és kiválóságunkból felemelkedni.

Sok későbbi közgazdász gondolkodásmódját és szakértelméhez fűződő viszonyát befolyásolták az irodalmat átható diszciplináris képzetek. Az újabb elméletek egy részét már ezeknek a képzeteknek a tudatában, némely esetben ezekre reflektálva alkották meg. Vajon Dickens liberalizmus-kritikája vagy Orwell szellemes társadalmi szatírája nélkül létrejöttek volna olyan új, emberarcú áramlatok, mint Polányi Mihály vagy Ernst Schumacher közgazdaságtana? A közgazdaságtan historiográfiája csak újabban kezdett el foglalkozni olyan kérdésekkel (pl. a közgazdaságtan és az irodalom kapcsolata), melyek a hagyományos – elméletek tartalmára fókuszáló – diszciplináris történetírásban sokáig irrelevánsnak számított. Ez a szemléletváltás számos irányban és módon változtathatja meg, hogy mit és hogyan tudunk tudományos szakértelmeink történetéről. A disztópikus irodalom és a közgazdasági elméletek kölcsönösen megtermékenyítő közös kutatása csupán egyetlen csepp ebben a felfedezésre váró a tengerben.

¹A self-made man önerejéből felemelkedett ember, aki sikereit saját kivételes képességeinek, szorgalmának és talpraesettségének köszönheti.

Dr. Bíró Gábor István tanszékvezető-helyettes és egyetemi adjunktus a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszékén. Közgazdaságtan-történettel (1930-40-es évek), tudomány-tanulmányokkal (science studies) és Polányi Mihály gazdasági gondolkodásával foglalkozik. A félévben Áltudomány és tudomány és A társas lény kurzusokat oktat.