Az angol tudománytörténész és -filozófus, William Whewell 1840-ben kiadott Az induktív tudományok filozófiája című művében a tudományos nyelvezetről értekezve mintegy csak megjegyzi, hogy nagy szükség lenne egy olyan általános kifejezésre, amelyet az angolban a tudományokban jártas szakemberekre használhatnának – addig ugyanis a tudósokra a nehézkes és idejétmúlt ’természetfilozófus’ (natural philosopher) megjelölést használták. Whewell javaslata, a scientist  végül sikeres nyelvújításnak bizonyult. De honnan ered maga az alapszó, a ’tudomány’ jelentésű science?

Aki csak egy kicsit is tud latinul, rögtön rávághatja: a latin scientia szóból, amely egyébként francia közvetítéssel került az angolba. Ez valóban így is van; csakhogy a klasszikus latinban a scientia mindössze annyit jelentett: ’tudás’, és legfeljebb a mesteremberekkel összefüggésbe hozott ’szaktudás’ jelentésváltozata emlékeztethet a „tudományra”. A scientia igazából csak a középkori latinban, a kor műveltségi nyelvében vette fel a ’tudomány’ jelentést, mégpedig a 12. században.

A 12. század előtt a tudományokra a ’mesterség, művészet’ jelentésű ars szót használták; ezért is olvashatunk a „hét szabad művészetről” (septem artes liberales), amelyet értelmileg helyesebb lenne „a szabad emberhez (vagyis nem a műveletlen rabszolgához) illő hét jártasságnak” fordítani. Ez a hetes felosztás (grammatika, dialektika, retorika, mértan, számtan, csillagászat és zeneelmélet) az i. e. 1. század polihisztorára, Varróra vezethető vissza, azonban a 12. századig terjedő latin irodalomban másfajta elméleti felosztásokkal is találkozhatunk.

Herrad von Lansberg Hortus delicarium (1180) című művének miniatúrája a „hét szabad művészet" rendszeréről

A filozófia részei

Boethius

Egy ilyen elméleti osztályozást találunk a késő római Boethiusnak a Porphüriosz Bevezetéséhez írott kommentárjában. Boethius a filozófiát elméleti és gyakorlati részre osztja fel, és későbbi, A Szentháromságról címmel 520 körül írott művében az elméleti filozófia három részterületét is megadja. Ezek: a „fizika” (ma természettudománynak mondanánk), a „matematika” (ma valószínűleg ide sorolnánk minden absztrakt tudományt) és a „teológia”. Az egységes „tudományos módszerről” való vitákat jóval megelőzve arra is kitér, hogy minden részterülethez tartozik egy-egy megfelelő módszer: a „fizikához” az értelmes, következtető gondolkodás; a „matematikához” a fegyelmezett, rigorózus gondolkodás; a „teológiához” pedig az absztrakt gondolkodás, úgy értve, hogy „nem szabad képzelgésekbe esni, hanem magát a[z arisztotelészi értelemben vett] formát kell szemlélni, mármint ami ténylegesen forma, nem pedig leképeződés.” Boethius „teológiája” tehát leginkább a metafizikának felel meg, természetesen saját korának teológiai elképzeléseivel átitatva.

A varrói eredetű jártasságok és a boethiusi filozófiai területek összehasonlításából kitűnik, hogy az ars és a philosophia között nem húztak éles határvonalat; legfeljebb csak annyira, hogy míg a philosophia esetében inkább az elméleti, úgy az arsnál a gyakorlati megközelítés volt hangsúlyosabb. Ezt az értelmezést támasztja alá, hogy Boethius gyakorlati filozófiai területei – a személyes, gyakorlati etika, a háztartási gazdasági ismeretek és a közösség irányításához szükséges politikai tudás – is inkább általános gyakorlati készségeket, mintsem specializált szaktudományokat fednek le. Így a különleges szakmai felkészültséget igénylő arsok – mint például az építészet – teljesen hiányoznak a philosophia területei közül.

Al-Hvárizmi A tudományok kulcsai című munkája

Boethius kétszer hármas filozófia-felosztása pontosan ugyanebben a formában jelenik meg a 10. századi perzsa al-Hvárizmi A tudományok kulcsai című munkájában. A perzsa tudós azonban nem a filozófia, hanem a tudomány osztályozásáról beszél: az arab ilm szót használja – ez szerepel a mű címében is –, amely alapjelentése egyszerűen ’tudás’. Ezt a szót a korban már bevett módon az iszlámtudományokra (muszlim teológia, nyelvészet, valamint a jog-, irodalom- és történettudomány) és az idegen eredetű tudományokra is használták. Ezek az „idegen eredetű tudományok” felölelték a klasszikus antikvitás filozófiáját, orvostudományát, matematikáját, csillagászatát és asztrológiáját, földrajzát, alkímiáját és mechanikáját, amelyeket kezdetben görögről arabra fordított értekezések képviseltek.

És ezzel újból elérkezünk a 12. századig: ez volt ugyanis az a század, amikor a középkori Európában érdeklődés támadt az arab tudomány eredményei iránt. Az igényt – mint korábban az arabok esetében is – fordítók elégítették ki, akik az eredetileg is arabul írt vagy görögből arabra fordított munkákat latinra ültették át. Ezekben a művekben számtalanszor fordult elő az ilm szó, amelynek legkézenfekvőbb fordítása a scientia volt. Az örökölt fogalmi zavarral azonban muszáj volt kezdeni valamit, és végül az a megoldás győzött, amely a scientia szót az elméleti tudományok, az ars kifejezést pedig az alapvető készségek és a gyakorlati jártasságok számára tartották fenn. Így vették fel az angolban és az újlatin nyelvekben a közvetlenül a scientiából származó szavak (francia science, olasz scienza, spanyol ciencia, stb.), más nyelvekben pedig – mint a magyarban is – ennek fordításai (német Wissenschaft, holland wetenschap; orosz és más szláv nauka, stb.) a ’tudomány’ jelentést.

Ehhez hasonló, a tudományról szóló témákról a BME Filozófia és Tudománytörténet Tanszék Áltudomány és tudomány nevű tárgy keretei között lehet többet hallani.

László Levente klasszika-filológus, nyelvész, vallás- és tudománytörténész, az ELTE BTK Filozófiatudományi Doktori Iskolájának doktorjelöltje. Kutatási területei: a hellenisztikus, arab és középkori asztrológiai szövegek filológiai kérdései, az asztrológia internális története.